2014. január 24., péntek

Bob, az utcamacska



James Bowen utcazenész Londonban. Gyermekkorát részben Angliában, részben Ausztráliában töltötte, ahová szerencsétlen események láncolata után végül nem tudott visszatérni. Londonban ragadt, az utcai zenéléssel és bolti lopással keresett pénzt, később pedig rászokott a heroinra.

Történetünk kezdetén, amikor rátalál Bobra, a rossz bőrben lévő, beteges, vörös kandúrra, még nem is sejti, milyen gyökeres változáson megy keresztül az élete. Ekkor már leszokófélben van a heroinról, és egy szociális bérlakásban él. Úgy dönt, magához veszi a macskát, legalábbis addig, amíg a cica talpra áll. Bob hamarosan felgyógyul, James viszont ekkorra rádöbben, hogy ha akarna, akkor sem tudna már megszabadulni a macskától. Még szerencse, hogy nem is akar megszabadulni tőle!
"Mindenkinek szüksége van egy esélyre, mindenki érdemel egy második lehetőséget. Bob meg én megragadtuk a magunkét, amikor azt felkínálta a sors..."
Bob James hű társává válik, és mivel nem szeret egyedül otthon maradni, szinte mindennap elkíséri őt, és amíg James gitározik, Bob a gitártokban szundít. London nyüzsgő forgataga, az emberek, akik legtöbbször oda sem pillantva sietnek el egy-egy utcazenész, kéregető vagy hajléktalan mellett, hamarosan felfigyel a vörös macskára. Azokon a napokon, amikor Bob James mellett van, az emberek megállnak, váltanak pár szót James-szel, megsimogatják Bobot, és mielőtt továbbállnának, adnak pár fontot a furcsa párosnak.

Amikor már azt hinnénk, minden szép és jó, sajnos kiderül, hogy olyanok is felfigyeltek James sikerére, akiknek nem kellett volna. James hamarosan kénytelen felhagyni a zenéléssel, és új kereseti lehetőség felé néz. A hajléktalanok lapját, a Big Issue-t kezdi árulni, hű társával, Bobbal karöltve. Életük továbbra sem könnyű, egyik napról a másikra élnek, ráadásul tanúi lehetünk annak is, hogy milyen nehéz helyzetek várnak arra, aki az utcán kénytelen keresni a kenyerét.

Azt hiszem, a legjobb dolog, ami James-szel történhetett, az az, hogy rátalált Bobra. Ez az igaz történet sokszor kemény és szívszorító, de annyi melegséget, szeretetet és vidámságot áraszt a könyv, hogy csak pozitív élményt jelenthet! Még csak január van, de már biztos vagyok benne, hogy 2014 egyik legkedvesebb olvasmányához volt szerencsém! Cicabarátok számára kötelező!
"Az egyik filmen azt mondtam, hogy Bob megmentette az életemet. Amikor először hallottam a mondatot, még úgy gondoltam, hogy kicsit nyersen hangzik, és valamennyire túlzás is. De ahogy továbbsétáltam az úton és megpróbáltam összefüggéseiben szemlélni a dolgot, rájöttem, hogy így van: ez így igaz, tényleg megmentette az életemet."
James Bowen 1979-ben született. Évekig utcai zenélésből élt Londonban. 2007 tavaszán talált rá Bobra, a macskára, aki megváltoztatta az életét, és azóta is elválaszthatatlanok.

Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: A Streetcat Named Bob (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 272

2014. január 18., szombat

Mielőtt megismertelek


Jojo Moyes előző regényébe, Az utolsó szerelmes levél-be korábban beletört a bicskám. Értékelései alapján kezdtem el olvasni, de valamiért nálam pont az ellenkező hatást váltotta ki, mint másoknál. Annyira szörnyen untam, hogy 150 oldal után már csak átfutottam az oldalakat, hogy megtudjam a történet végét, de ezt olyannyira nem lehet olvasásnak nevezni, hogy végül a molyon sem jelöltem, hogy közöm lett volna a könyvhöz.

Ennek ellenére amikor megláttam a könyvtárban az írónő újabb regényét, úgy döntöttem, teszek egy próbát. Most már kicsit szkeptikus voltam, ráadásul kritikus is, mert a könyv fülszövegét elolvasva az ugrott be, hogy az Életrevalók koppintását tartom a kezemben. Mondanom sem kell, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, illetve ennél pozitívabban nem is csalódhattam volna.

Louisa Clark: 26 éves, szüleivel egy csendes kisvárosban él, ahol sosem történik semmi. Hat éve egy kávézóban dolgozik, amit imád, és el nem cserélné semmiért. Barátjával, Patrickkel hét éve vannak együtt. Louisa körül minden nyugodt, minden normális, és ez így van jól.

Will Traynor: 33 éves, menő londoni állással és szexi barátnővel. Vagyonát világjárásra, hegymászásra, ejtőernyőzésre és egyéb extrém hobbikra költi. Ki nem állhatja a semmittevést, egy percre sem hajlandó megállni. Will körül minden pörög, minden pezseg, és ez így van jól.

Ha azt kérdezed, mi köti össze őket, elárulom, hogy az égvilágon semmi... legalábbis egészen addig, amíg fejre nem áll az életük. A sors furcsa fintoraként Will, aki szabadidejében egyfolytában veszélyezteti az életét, egy átlagos hétköznapon, egyszerű gyalogosként súlyos balesetet szenved, és három végtagjára lebénul, egyedül az egyik karját tudja picit mozgatni. Javulásra semmi remény, ettől a pillanattól fogva kerekesszékben kell, hogy töltse életét. Louisa világa is a feje tetejére áll, amikor imádott munkahelye egyik napról a másikra lehúzza a rolót, és a fiatal lány kénytelen rájönni, hogy eddigi tapasztalatával nem válogathat az állások között.

Végül a sors úgy hozza, hogy Louisát felveszik Will mellé segítőnek. Will ekkor már 35 éves, két éve tölti napjait kerekesszékbe zárva, és gyűlöli ezt az életet. Gyűlöli, hogy vissza kellett költöznie szüleihez, abba az álmos kisvárosba, ahol Louisa is él. Ráadásul ebből az állandóan vigyorgó, komolytalan csitriből is elege van, akit anyja felvett mellé, hogy pesztrálja.

Louisa nehezen rázódik bele a feladatokba, és még nehezebben viseli, hogy "főnöke" egyfolytában zsörtölődik vele. Hamarosan azonban rájön, hogy miért csak hat hónapra szól a szerződése, és ettől a pillanattól fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: Will segítése, felvidítása és életének megkönnyítése. Ez a tűz és víz páros hamarosan összecsiszolódik, Will rájön, hogy Louisa képes valamelyest feldobni a napjait, Louisa pedig felismeri, hogy Will folyamatos piszkálódásai és mogorvasága mögött érző szív és érzékeny lélek rejlik.

Louisa szerződésének végéhez közeledve a napok egyre gyorsabban telnek, ráadásul magánélete is kibillen a megszokott kerékvágásból. Vajon képes lesz végrehajtania a saját maga által kitalált küldetést?

Furcsa érzések kavarogtak bennem a könyv olvasásakor. Ezt a szomorú történetet annyi helyen szakították meg a vidám események, hogy sokszor nem is tudtam követni. Egyik pillanatban boldog voltam, aztán szomorú, majd ismét boldog. Nagyon jól játszott az írónő az érzésekkel, nagyon megfogott! Igazán érdekes volt nyomon követni, ahogy Will és Louisa, ez a két ennyire különböző ember megváltoztatja egymás nézőpontját és gondolkodásmódját.

A könyv olvasása közben számtalanszor átfutott az agyamon a gondolat, hogy mit éreznék Will helyében? Hogyan tudnám elviselni, ha megroppanna ez a törékeny dolog, amit életnek hívunk? Annyira magától értetődő, ahogy reggel felkelek az ágyból, önállóan járok-kelek egész nap, megsimogatom a férjem arcát, kinyitom az ajtót, felszállok egy buszra, vacsorát készítek... elképzelhetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra egyiket sem tehetném meg... Annyira nehéz ez a történet, és mégis annyira imádnivaló és gyönyörű! Olvassátok el!

Jojo Moyes (aki keresztnevét a Beatles együttes Get back című dalában szereplő Jojóról kapta) tíz évig dolgozott az Independent újságírójaként, majd állását feladta és főfoglalkozású író lett. A Mielőtt megismertelek megírására egy teljesen lebénult rögbijátékosról szóló hír ihlette, melyet a rádióban hallott. Az írónő kétszer is elnyerte "Az év romantikus könyve" díjat, legutóbb 2011-ben, Az utolsó szerelmes levél című regénnyel. Jojo Moyes Essexben él férjével és három gyermekével.


Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: Me Before You (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 483

2014. január 16., csütörtök

Semmi nem áll az éjszaka útjába


Az írónő tollából született No és én című regényt már volt szerencsém olvasni, ráadásul a mai napig pontosan emlékszem a hangulatra és érzésre, ami az olvasása közben bennem és körülöttem volt, így amikor megláttam az írónő új könyvét, egy percig sem haboztam. A fülszöveget csak átfutottam a könyvtárban, azt tudtam, hogy ismét egy drámai regényhez lesz szerencsém, de arra, hogy igaz történetről van szó, csak az olvasás közben döbbentem rá.

Delphine de Vigan ugyanis édesanyjáról ír, aki egy egészen különös életút végén úgy döntött, eldobja magától az életét. Részletesen és látványosan mesél, egy kezdetben boldog családról, amelynek tagjaként édesanyja felnőtt. Mivel már az elején tudjuk, hogy mi a történet vége, elkerülhetetlen, hogy mind az írónő, mind az olvasó az okokat, a jeleket keresse, valami magyarázatot arra, ami a végkifejletet okozza. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nincs olyan ok vagy jel, ami egyértelműen megalapozza az öngyilkosságot, sokkal inkább események láncolata, évek szenvedése és egy különös tragédiákkal teletűzdelt élet az, ami végül Lucile-t az öngyilkosságba kergeti.

Lucile 1946-ban született, egy nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként. Szülei mindig is nagy családra vágytak, így aztán nagyjából minden évben gyarapodott a család egy-egy újabb gyerekkel. A testvérek gyönyörűek voltak, édesanyjuk gyakran vitte őket reklámfotózásokra, a fotósok legnagyobb örömére. A család ekkor még boldognak tűnt, és valószínűleg boldog is volt, bár az olvasás közben már itt is jeleket kerestem, és néha úgy véltem, találtam is, de az első egyértelmű törés, az első hatalmas tragédia 1954-ben következett be, amikor Lucile még alig 8 éves volt, édesanyja pedig várandós volt a hetedik gyerekkel. Ha nyolcévesen tapasztalod meg először a halált, ráadásul ilyen váratlan, kegyetlen és megrendítő módon, az benned marad örökre. Egy ennyi idős gyereknek még nem kellene tudnia, hogy sebezhető, hogy védtelen, hogy a halál akár őt és vele egyidős társait is fenyegetheti!

Reméltem, hogy nincs több tragédia, nincs több ekkora horderejű esemény, ami Lucile életét kizökkenti, bár sejtettem, hogy tévedek. 1954 csak egy lavina kezdete volt, a család életét innentől kezdve tragédiák és nehézségek szövik át. Biztos vagyok benne, hogy Lucile 2008-as döntéséhez már az 1954-es esemény is hozzájárult, már ekkor elkezdődött, és ebben a depressziós teremtésben fél évszázadon át érlelődött a döntés, hogy véget vet az életének.

A múlt leírásaiból, a nyomasztó hangulatból időnként erősen kiszakadunk, de ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen ilyenkor a jelenbe, az írás idejébe utazunk, és az írónő tépelődéseit éljük és érezzük át.
"Néha arról ábrándozom, hogy visszatérek a fikcióhoz, betakarózom vele, kitalálok, költök, a fantáziámra hagyatkozom, a regényesebb megoldást választom, a kevésbé valószínűt, betoldok még néhány bonyodalmat, megajándékozom magam egy kis csapongással, a saját magam által kijelölt kanyargós utakat követem, függetlenítem magam a múlttól és annak lehetetlen igazságától.
Néha azon a könyvön ábrándozom, amit utána fogok írni, akkor, amikor megszabadultam ettől."
 
Lucile-nek két lánya született, akiket nagyrészt egyedül nevelt fel. Amikor ehhez a részhez érünk, az írónő már nemcsak a családi elbeszélésekre, levelekre és naplókra hagyatkozik, hanem saját emlékeiről, érzéseiről is ír. Delphine-t különös kapcsolat fűzte édesanyjához. Úgy nőtt fel, ment férjhez és nevelte két gyermekét, hogy közben folyamatosan nyomon követhette Lucile jobb és rosszabb korszakainak váltakozását. Előfordult, hogy egy-egy jobb időszak évekig is eltartott, de csak azért, hogy később még mélyebb szakadékba zuhanjon.
"Éveken át szégyelltem anyámat mások előtt, és szégyelltem, hogy szégyellem. Éveken át megpróbáltam kialakítani a saját gesztusaimat, a saját járásomat, eltávolodni attól a kísértettől, amit számomra jelentett. Akkor sem akartam hozzá hasonlítani, amikor már jobban volt, nem voltam hajlandó a nyomdokaiba lépni, ellenkezőleg, igyekeztem kerülni minden hasonlóságot, és az övével minél ellentétesebb irányt követni."
Lucile története megrendítő, szívszorító, és bár időnként vannak szép pillanatok, az olvasás közben mégis végig körülvett a nyomasztó hangulat, mint egy masszív, sötétszürke felhő a vihar előtt, amikor úgy érzed, hogy a válladra nehezedik az égbolt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzi ihletésű könyveket és a szomorú, drámai regényeket.


Delphine de Vigan 1966-ban született, jelenleg férjével és két gyerekével Párizsban él. Első regénye 2001-ben, Lou Delvig álnéven jelent meg.


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Rien ne s'oppose a la nuit (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 359

2014. január 5., vasárnap

Boldog új blogévet! :)

Először is szeretnék boldog új évet kívánni mindenkinek, aki mostanában erre téved.

Tudom, mostanában nagyon elhanyagoltam a blogot, de igyekszem ezen változtatni. Egy ideje alig jut időm az olvasásra, így egyrészt nem tudok miről írni, másrészt pedig korábban feltett szándékom volt, hogy minden egyes könyvről részletesen beszámoljak. Egy-egy részletes bejegyzés viszont nem 2 perc alatt születik meg, így sokszor hetekig állt egy-egy könyv az asztalomon, várva, hogy legyen időm beszámolni róla, amikor pedig már lett volna időm, elhalványultak a könyvvel kapcsolatos emlékek.

Az elmúlt év számokban

Sajnos augusztus óta már csak minimális bejegyzés született, de a molyon vezettem az olvasásaimat, így tudok pontos számokat hozni. :)

- 2013-ban összesen 81 könyvet és 28767 oldalt olvastam el
- az átlagos oldalszám 355 volt
- átlagosan 4,5 nap alatt olvastam el egy könyvet
- naponta átlagosan 79 oldalt olvastam el
- a legtöbb oldalt februárban (6735), a legkevesebbet októberben (0) olvastam
- 2013 a félbehagyott könyvek éve volt, összesen 18 könyv volt, amelynek nem értem a végére

Az év LEG-jei

a leghosszabb (738 oldal):

a legrövidebb (59 oldal):

a legszebb borító:

a legmeglepőbb olvasásom (itt holtverseny lett, ugyanis korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy akár zombikról, akár kiborgokról olvassak valaha):
 

a legszomorúbb történet:

a legvidámabb könyv:


2014-es kívánságom

Még meglepőbb, még szomorúbb, még vidámabb, de leginkább még több olvasmányt kívánok magamnak és a többi könyvmolynak!