2014. január 16., csütörtök

Semmi nem áll az éjszaka útjába


Az írónő tollából született No és én című regényt már volt szerencsém olvasni, ráadásul a mai napig pontosan emlékszem a hangulatra és érzésre, ami az olvasása közben bennem és körülöttem volt, így amikor megláttam az írónő új könyvét, egy percig sem haboztam. A fülszöveget csak átfutottam a könyvtárban, azt tudtam, hogy ismét egy drámai regényhez lesz szerencsém, de arra, hogy igaz történetről van szó, csak az olvasás közben döbbentem rá.

Delphine de Vigan ugyanis édesanyjáról ír, aki egy egészen különös életút végén úgy döntött, eldobja magától az életét. Részletesen és látványosan mesél, egy kezdetben boldog családról, amelynek tagjaként édesanyja felnőtt. Mivel már az elején tudjuk, hogy mi a történet vége, elkerülhetetlen, hogy mind az írónő, mind az olvasó az okokat, a jeleket keresse, valami magyarázatot arra, ami a végkifejletet okozza. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nincs olyan ok vagy jel, ami egyértelműen megalapozza az öngyilkosságot, sokkal inkább események láncolata, évek szenvedése és egy különös tragédiákkal teletűzdelt élet az, ami végül Lucile-t az öngyilkosságba kergeti.

Lucile 1946-ban született, egy nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként. Szülei mindig is nagy családra vágytak, így aztán nagyjából minden évben gyarapodott a család egy-egy újabb gyerekkel. A testvérek gyönyörűek voltak, édesanyjuk gyakran vitte őket reklámfotózásokra, a fotósok legnagyobb örömére. A család ekkor még boldognak tűnt, és valószínűleg boldog is volt, bár az olvasás közben már itt is jeleket kerestem, és néha úgy véltem, találtam is, de az első egyértelmű törés, az első hatalmas tragédia 1954-ben következett be, amikor Lucile még alig 8 éves volt, édesanyja pedig várandós volt a hetedik gyerekkel. Ha nyolcévesen tapasztalod meg először a halált, ráadásul ilyen váratlan, kegyetlen és megrendítő módon, az benned marad örökre. Egy ennyi idős gyereknek még nem kellene tudnia, hogy sebezhető, hogy védtelen, hogy a halál akár őt és vele egyidős társait is fenyegetheti!

Reméltem, hogy nincs több tragédia, nincs több ekkora horderejű esemény, ami Lucile életét kizökkenti, bár sejtettem, hogy tévedek. 1954 csak egy lavina kezdete volt, a család életét innentől kezdve tragédiák és nehézségek szövik át. Biztos vagyok benne, hogy Lucile 2008-as döntéséhez már az 1954-es esemény is hozzájárult, már ekkor elkezdődött, és ebben a depressziós teremtésben fél évszázadon át érlelődött a döntés, hogy véget vet az életének.

A múlt leírásaiból, a nyomasztó hangulatból időnként erősen kiszakadunk, de ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen ilyenkor a jelenbe, az írás idejébe utazunk, és az írónő tépelődéseit éljük és érezzük át.
"Néha arról ábrándozom, hogy visszatérek a fikcióhoz, betakarózom vele, kitalálok, költök, a fantáziámra hagyatkozom, a regényesebb megoldást választom, a kevésbé valószínűt, betoldok még néhány bonyodalmat, megajándékozom magam egy kis csapongással, a saját magam által kijelölt kanyargós utakat követem, függetlenítem magam a múlttól és annak lehetetlen igazságától.
Néha azon a könyvön ábrándozom, amit utána fogok írni, akkor, amikor megszabadultam ettől."
 
Lucile-nek két lánya született, akiket nagyrészt egyedül nevelt fel. Amikor ehhez a részhez érünk, az írónő már nemcsak a családi elbeszélésekre, levelekre és naplókra hagyatkozik, hanem saját emlékeiről, érzéseiről is ír. Delphine-t különös kapcsolat fűzte édesanyjához. Úgy nőtt fel, ment férjhez és nevelte két gyermekét, hogy közben folyamatosan nyomon követhette Lucile jobb és rosszabb korszakainak váltakozását. Előfordult, hogy egy-egy jobb időszak évekig is eltartott, de csak azért, hogy később még mélyebb szakadékba zuhanjon.
"Éveken át szégyelltem anyámat mások előtt, és szégyelltem, hogy szégyellem. Éveken át megpróbáltam kialakítani a saját gesztusaimat, a saját járásomat, eltávolodni attól a kísértettől, amit számomra jelentett. Akkor sem akartam hozzá hasonlítani, amikor már jobban volt, nem voltam hajlandó a nyomdokaiba lépni, ellenkezőleg, igyekeztem kerülni minden hasonlóságot, és az övével minél ellentétesebb irányt követni."
Lucile története megrendítő, szívszorító, és bár időnként vannak szép pillanatok, az olvasás közben mégis végig körülvett a nyomasztó hangulat, mint egy masszív, sötétszürke felhő a vihar előtt, amikor úgy érzed, hogy a válladra nehezedik az égbolt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzi ihletésű könyveket és a szomorú, drámai regényeket.


Delphine de Vigan 1966-ban született, jelenleg férjével és két gyerekével Párizsban él. Első regénye 2001-ben, Lou Delvig álnéven jelent meg.


Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Rien ne s'oppose a la nuit (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 359

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése