Milly Johnson: Madarak és méhek

A történetről röviden

Stevie Honeywell boldog és sikeres háziasszony: közkedvelt romantikus regényeket ír, emellett éppen az esküvőjére készül. A rózsaszín vattacukor azonban egy szempillantás alatt összeesik, amikor vőlegénye, Matthew a nagy nap előtt alig pár héttel lemondja az esküvőt, kirúgja Stevie-t a házból és Stevie legjobb barátnőjével, Joanna MacLeannel költözik össze. Jo elhagyott párja, Adam azonban mindenáron vissza szeretné hódítani szerelmét, ezért az a briliáns ötlete támad, hogy ő és Stevie tegyenek úgy, mintha összejöttek volna, így a két elkóborolt bárányka féltékeny lesz és visszatér hozzájuk. A terv azonban sok meglepetést tartogat számukra...

"Adam MacLean látogatására várni rosszabb volt, mintha igazi randija lett volna. Egy igazi randin legalább olyasvalakivel töltöd az estét, akinek nagy eséllyel tetszel, nem pedig olyasvalakivel, aki ég a vágytól, hogy megkritizáljon, és pontokat szerezzen veled szemben."

Véleményem a könyvről

Milly Johnson sziporkázó stílusát már rég megszerettem, és bár kapásból hozzáteszem, hogy a Madarak és méhek tűnik az eddigi leggyengébb alkotásának, ezen is nagyon jól szórakoztam. A párcserés alapötlet hollywoodi klisének tűnik, a kivitelezés azonban jól sikerült. Ha a történethez hozzáadjuk, hogy Stevie egy 150 centis tűzrőlpattant nő, Adam pedig egy nagydarab konditerem-tulajdonos, akinek kissé kilóg a kapanyél a szájából, akkor garantált, hogy helyenként potyogni fog a könny a szemünkből olvasás közben.

"Nem, te nem vagy fogható senkihez, Stevie Pollen, Poszméh, Nektár vagy mi a neved!"

Az írónő többi könyvével ellentétben ennél a regénynél úgy éreztem, hogy nagyon lassan indul be a cselekmény, 100-120 oldal kellett, hogy igazán belerázódjak. Igaz, hogy utána már nagyon élveztem, de az elején kétséges volt, hogy sikerül-e megbarátkoznom a történettel.

Túl sok dolgot nem is tudok róla írni, sajnos a felejthető kategóriába tartozik a regény, bár olvasás közben ez még nem feltétlenül derül ki, de miután letettem, nem is foglalkoztatott tovább egy percig sem. Képes szórakoztatni és ellazítani, de már most, pár nappal az olvasása után sem maradt bennem túl sok nyom. Nyaralás, utazás, betegség idejére javaslom, kikapcsolódáshoz tökéletes.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: The Birds and the Bees (2008)
Forrás: csere
Oldalszám: 430

James Dashner: Az útvesztő (Útvesztő #1)

A történetről röviden

A világtól elzártan létezik valahol egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Ezen a helyen csak fiatal fiúk élnek, akik semmire sem emlékeznek előző életükből, és arról sincs fogalmuk, hogyan kerültek ide. Ebbe a világba csöppen Thomas, aki csak a nevére emlékszik, de akinek a többiekkel ellentétben ismerős a Tisztás, mintha már járt volna itt... A Tisztásról csakis az Útvesztőn keresztül lehet kijutni, ez azonban még soha senkinek sem sikerült, hiszen az Útvesztő elrendezése minden nap változik, ráadásul vérszomjas fenevadak őrzik. Thomas ennek ellenére úgy dönt, hogy bemerészkedik az Útvesztőbe...

"Soha ne bánd, hogy sírsz, soha."

Véleményem a könyvről

Mivel az Útvesztőből film is készült, ami épp ezekben a hetekben megy a mozikban, nem nehéz belefutni a történetbe. Én pár hónapja vettem meg a könyvet, de mostanáig halogattam az olvasását. Nagyon érdekelt a téma, valahogy mégis ódzkodtam a regénytől, és utólag meg kell, hogy mondjam, talán jogosan.

A könyvet azért választottam, mert tetszett az alapötlete, szeretem a disztópiákat és az ifjúsági irodalmat, ráadásul nagyon jó értékeléseket kapott a könyv. Most viszont, hogy írnom kellene róla, meg vagyok lőve, mert egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Az alapötlet tényleg jó, a stílus és a hátborzongató, szürke hangulat is nagyon tetszett, a kivitelezésnél azonban mégis elcsúszott valami.

A könyv furcsa megoldást nyújt a csúnya szavak kivédésére: egyszerűen "lefordítja" őket valami kevésbé csúnyára, így lesz az ürülékből "plotty", valami durvábból pedig "bökd meg". Teljesen mindegy, miről szól egy regény, meg lehet írni káromkodás nélkül is, nem kell ilyen megoldásokhoz folyamodni. Ha káromkodás lett volna, kevésbé zavart volna a dolog (persze úgy már kevéssé hívhatnánk ifjúsági regénynek), de ez a sok vacadék, plotty, lögybölő, bökött és hasonló lehetetlen szó számomra szenvedéssé tette az olvasást. Nem tudom, hogy az angol verzió is ilyen döcögős-e, de a magyar szöveget teljesen tönkretette ez a sok furcsa szó.

A könyv számomra értékelhető része maga az Útvesztő volt: a Tisztás világa egyáltalán nem fogott meg, de amint az Útvesztőben történt valami, egyből átragadt rám a történet hangulata, és végigizgultam ezeket a jeleneteket. A könyv hangulata a Kör című regényre emlékeztet, bár a sors iróniájának tűnik, hogy ott is csak a hangulatot szerettem, magát a történetet nem.

A végkifejlet sok kérdést hagyott bennem, bár nyilván okkal, hiszen valahogy fel kell keltenie az olvasó kíváncsiságát a további részek miatt, összességében viszont úgy érzem, hogy a második és harmadik részt inkább megvárom a könyvtárban, nem szeretnék pénzt adni értük.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: The Maze Runner (2009)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 362

Susan Wilson: A táncoló kutya

A történetről röviden

Justine Meade élete nem csupa vidámság. Miután mostohaanyja elüldözte, saját családja pedig szétesett, senkije nem maradt, csak kutyája, Mack. Amikor Justin megtudja, hogy édesapja haldoklik, úgy dönt, visszatér régi otthonába, hogy elbúcsúzhasson tőle, ám ekkor még nem is sejti, hogy a hosszú út során Macknek nyoma vész. Justin elkeseredetten keresi kutyáját, de nincs sok reménye.

Ed és Alice Parmalee lányuk hét évvel ezelőtti halála óta önmaguk árnyékaként élnek. Házasságukat sem a szerelem, inkább csak a megszokás tartja már össze. Egy szép napon befogadnak egy kóbor kutyát, és életükbe hamarosan visszatér a szeretet és a vidámság.

"A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám."

Véleményem a könyvről

Állatbarát vagyok, de ritkán vagyok vevő az állatos történetekre. Erről a könyvről azonban csupa jó véleményt olvastam, így végül beadtam a derekam. Egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy rossz vagy jó irányban tért volna el tőle, egyszerűen csak teljesen más volt.

A könyvben pozitív és negatív karakterek egyaránt felbukkannak, a kép nagyon változatos, ráadásul egy-egy apró mozzanat miatt a negatív karakter is szerethetővé, és a pozitív karakter is utálatossá válhat. A Mack szemszögéből írt részeket különösen szerettem, örülök, hogy nem „beszélt” a kutya, de az érzései és gondolatai nagyon érdekesek voltak.

A pásztorkutya a génjeibe kódolt késztetés miatt egyfolytában azon dolgozott, hogy a körülötte lévő embereket összeterelje, és ezt sikeresen meg is tette. Mack egészen megváltoztatja a szereplők életét, miközben az olvasót is szórakoztatja. A történet véleményalkotásra is készteti az olvasót, olvasás közben el fogsz játszani a gondolattal, hogy kinél van Mack helye. Annál, aki kölyökkora óta nevelte, de gondatlansága miatt elveszítette, vagy annál, aki befogadta és most már mindennél jobban szereti őt? Kicsit olyan ez, mint egy örökbefogadás, ahol szintén minduntalan felbukkan a kérdés, hogy vajon az-e az igazi szülő, akinek a génjeit hordozza a gyerek, vagy az, aki gondozza és szereti őt?

Nem kiugró alkotás, valamiért mégis egyedi és emlékezetes könyv ez, örülök, hogy elolvastam. Kutyabarátoknak és a kedves történetek kedvelőinek szívből ajánlom a regényt.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: The Dog Who Danced (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 324

Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet (Csak lélegezz! #2)

Az első rész után ötletem sem volt, hogyan lehet ezt folytatni, hiszen Emma most már biztonságban van. Aztán elkezdtem olvasni a Visszafojtott lélegzetet, és kiderült, hogy a két könyv között ég és föld a különbség. Nem feltétlenül minőségben vagy izgalomban, sokkal inkább témában. Míg az első részben a fizikai bántalmazáson volt a hangsúly, addig a másodikban inkább a lelki oldalról látjuk a történetet.

Csaknem az életébe került, de Emma végre megszabadult nagynénje kínzásától. Barátnőjéhez, Sarához költözött, aki szüleivel együtt mindenben támogatja a lányt. Fél év telt el az első rész vége óta, és bár maradtak nyomai a sérüléseknek, úgy tűnik, Emma meggyógyult. Ám ez csak a nappalokra igaz, az éjszaka csöndjében ugyanis Emma újra és újra visszatér régi otthonába, és rémálmaiban ismét átéli a borzalmakat. Sem a pszichológus, sem a barátai nem tudnak segíteni ezen, így a lány szinte soha nem alszik.

Amikor édesanyja felbukkan, és arra kéri, költözzön hozzá, Emma valamilyen érthetetlen okból igent mond, így hamarosan újrakezdődik a lány szenvedése. Ezúttal nem fizikai fájdalmakat kell átélnie, hanem alkoholista anyja dühkitöréseinek és részeg tetteinek lesz szemtanúja. Kicsi fény az alagút végén Jonathan, Emma anyjának új barátja, akitől engem a hideg rázott, de úgy tűnik, Emmának segít a jelenléte. A fiatal sráccal olyan dolgokat is meg tud beszélni, amiket másokkal nem.

Emma életébe nemcsak Jonathan hoz nagy változást, hanem az időről időre felbukkanó régi emlékek is. Édesanyja házában ugyanis a lányt megrohanják gyermekkorával és az édesapja elvesztésével kapcsolatos emlékek, amikről eddig nem is tudott, azonban úgy tűnik, minden apró részlet, ami napvilágot lát, egyre mélyebbre taszítja őt a depresszióban, egészen addig, amíg már úgy érzi, mindenkinek jobb lenne nélküle.

"A logika nem számít, ha az embert, akit szeretek, elveszik tőlem."

Számomra ez a második rész kicsit vontatottabb volt, persze valószínűleg ez is volt a cél, hiszen itt a lelki oldal volt a fő tényező. Nagyon nehezen indult be a cselekmény, az első 200 oldalból nem nagyon tudnék maradandó momentumot kiemelni, ott én kizárólag a túlélésre hajtottam, mert mindenáron el akartam olvasni a könyvet. Megérte átrágnom magam a kezdeten, mert ismét egy nagyon jó regényt kaptam, bár az első rész izgalmát meg sem közelítette. A függővég viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, abszolút nem értem, hogy ezt miért kellett... remélem, a befejező részben erre megfelelő magyarázatot kapunk, ellenkező esetben kénytelen leszek azt hinni, hogy csak az volt a cél, hogy még egy bőrt le lehessen húzni a történetről.

Az első rész fordításával – finoman fogalmazva - nem voltam elégedett, a második rész azonban új fordító munkája, és ez sokkal gördülékenyebben sikerült. Nem voltak ragozási bakik, és végre szinonimák is felbukkantak a történetben, nem ugyanazok a szavak ismétlődtek újra és újra. Összességében azt kell mondanom, hogy bár kíváncsi vagyok a harmadik részre, a második után úgy érzem, egy könyv is elég lett volna, hiszen ez a rész közel sem hozza az első rész szintjét. Nemcsak a téma miatt, de mintha a karakterek is visszafejlődtek volna, főként Emma. Valahogy nem ezt vártam, és szívből remélem, hogy a befejező rész képes lesz kiküszöbölni nálam ezt a csorbát.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból:

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: Barely Breathing (2012)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 522

Joss Stirling: Phoenix (Lélektársak #2)

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a Lélektársak-trilógia három részét egyszerre ki tudtam kölcsönözni, így nem kell szünetet tartanom a részek között. A második rész a Phoenix címet viseli, utalva a főszereplőre.

"Senki nem maga választja a lélektársát."

Phoenix Londonban él egy savant-közösségben, különleges képességeit tolvajlásra használja. Phoenix ugyanis képes pár másodpercre „lefagyasztani” az embereket, akik így nem érzékelik az idő múlását. Pillanatok alatt kizsebeli őket, és mire felocsúdnak, ő már messze jár.

Ezúttal azonban máshogy alakul a helyzet, a kiszemelt áldozat ugyanis Yves, a hét Benedict-fiú egyike, aki szintén savant. Yves Benedict, a csupaszív, jóképű informatikai zseni, és Phoenix, a piti londoni tolvaj élete - akár akarják, akár nem - örökre összekapcsolódik, hiszen a sors furcsa fintoraként kiderül, hogy ők egymás lélektársai. Sajnos erről Phoenix közössége is tudomást szerez, és a fiú élete hamarosan veszélybe kerül. De vajon a szerelem ebben az esetben is mindent megold?

"Az, hogy rád találtam, a legeslegjobb dolog, ami valaha történt velem az életben."

Ezzel a második résszel kicsit már könnyebb dolgom volt, mert szerencsére nem hasonlított kísértetiesen más regényekre, így önmagáért tudtam szeretni. Persze nehezítésként itt is meg kellett küzdenem a fordító gyatra munkájával, ami – ha lehet – még durvább mértéket öltött. Nem akartam egy újabb bejegyzést ennek szentelni, de annyi félrefordítás és furcsaság gyűlt össze, hogy ismét különvettem őket.

Magát a regényt azonban most is a fordítástól függetlenül értékelem. Mivel ebben a részben eredetibbnek találtam az ötleteket, mint az elsőben, és a végkifejlet is jobban tetszett, mindenképpen jobb volt, mint az első rész. Furcsa, hiszen ez a könyv nemhogy nem hordozza magában a szokásos „középső rész”-betegséget, de még túl is szárnyalja az elsőt. Remélem, a harmadik még jobb lesz! :)

Negatívumként megemlíteném, hogy számomra rejtély, hogy miért került át a család több tagja is hirtelen Londonba. Bár említettek valami konferenciát, arra, hogy miért vesz rajta részt három testvér is, valahogy nem kaptam kielégítő választ. A valódi okot persze sejtem, hiszen mennyire lenne életszerű, ha az összes lélektárs házhoz jönne Wrickenridge-be, a világvégi kisvárosba, ahol a fiúk eredetileg élnek? Emiatt értem, hogy ki kellett mozdítani őket, csak a könyvben felejtették el ezt normálisan megindokolni, mint ahogy a főszereplő, Phoenix leírása is kimaradt. Ha az életem múlik rajta, akkor sem tudom megmondani, hogy szőke volt-e vagy barna, vagy egész egyszerűen nem tettek róla említést (ha valaki mégis megtalálja a könyvben, jelezze légyszi, hátha kiderül, hogy én siklottam át felette valahogy). :)

____________________

update: Catzy jelezte, hogy a könyvben csak leírják Phoenixről, hogy sötét a haja. Közben megtaláltam azt is, hogy mediterrán kinézetűnek jellemzik, bár ezt csak az utolsó fejezetben, így addig sötétben tapogatózik az ember. A könyv elején ugyan megtudhatnánk, hogy a szeme sötétkék, ez azonban a fordításból már kimaradt... (arról, hogy a komplett szöveg itt sem egészen azt jelenti, mint eredetiben, már ne is beszéljünk).

"I checked my appearance in the shard of mirror still hanging over the sink in my bathroom. My tan made my dark blue eyes look lighter than normal; my shoulder length hair had been rough cut by me a week ago and now fell in unequal wisps about my face, flipping up at the ends."

"A mosdóban lógó csorba tükörben is ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elől meg az arcomba lógtak."

____________________

Már elkezdtem olvasni a befejező részt - amelyet szerencsére más fordított -, így hamarosan jövök a Crystal beszámolójával is.

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Stealing Phoenix (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 314

John Boyne: Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett

Csodabogár? Különc? Más? Természetellenes? Abnormális? Szörnyszülött?

Sokféle kifejezéssel illethetjük azt, aki eltér az átlagtól. De mégis ki határozza meg, hogy ki a normális? Egyáltalán létezik standard? Ismét egy ifjúsági könyv, ami komoly témát feszeget és tanulságos olvasmányként szolgálhat bárkinek. Ezúttal a másságról, a különcségről és az emiatti kirekesztésről olvashatunk.

„Normális dolog-e, ha valaki állandóan... nos hát... ha valaki állandóan normális akar lenni?”

A Brocket házaspár tökéletesen normális. Normális környéken élnek, normális házban, normális munkát végeznek, és egy teljesen normális fiuk és normális lányuk van. Nem feltűnősködnek, nem lógnak ki a sorból, nem festik pirosra a nappalijuk falát, nem vesznek hupikék autót és nem szövögetnek világmegváltó terveket. Egy szép napon aztán megszületik harmadik gyerekük, Barnaby, és a család élete egy szempillantás alatt megváltozik.

Barnaby kilóg a sorból, feltűnő, és a család szemszögéből nézve egyáltalán nem normális. Barnaby ugyanis lebeg. Nem szándékosan, de úgy tűnik, a teste nem hajlandó engedelmeskedni a gravitáció törvényének, és ha nem lenne tető a feje fölött, a holdig is fellebegne. Két testvére meglepően gyorsan befogadja, szülei azonban szemmel láthatóan szenvednek attól, hogy már nem minden átlagos körülöttük.

A szülők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy életük újra normális legyen. Barnaby-t egyik orvostól a másikig hordják, hátha valaki „megjavítja”, de minden próbálkozásuk kudarcba fullad. A kisfiút évekig nem engedik ki a házból, nehogy bárki meglássa, később pedig, amikor Barnaby iskoláskorú lesz, a hátizsákjába nehéz homokzsákokat tesznek, amik a földön tartják a fiút.

Már egészen úgy tűnik, hogy sikerül a normalitás látszatát fenntartani, amikor egy napon Barnaby véletlenül lebegni kezd, ráadásul meglehetősen nagy közönség előtt. A szülők döntésre jutnak: Barnaby nem maradhat a családban.

„Én nem vagyok csodabogár! Én Barnaby Brocket vagyok!”

A sors úgy hozza, hogy bár Barnaby megpróbál hazatalálni Sydney-be, végül körbeutazza a Földet. Világkörüli útja során Barnaby rengeteg emberrel találkozik, és csakhamar felismeri, hogy valójában mindegyikük eltér a normálistól, minden emberben van valami különleges. Új barátainak tetszik Barnaby lebegése, és egyáltalán nem tekintik őt különcnek. A sok kaland közepette Barnaby sok-sok ember életét és sorsát változtatja meg.

„Nekem, személy szerint, külön tetszett, hogy lebeg. Sosem hittem, hogy ettől más lesz, inkább azt gondoltam, hogy különleges.”

Örülök, hogy szembejött velem ez a könyv, különleges és emlékezetes, értékes olvasmány volt. Ez az alapvetően vidám, szeretnivaló történet mély mondanivalójával és tanulságával toleranciára és megbecsülésre tanít. Olvasása közben egyre inkább felismerjük, hogy már-már az a természetellenes, ha valami „normális”. Szülőknek, önbizalomhiánnyal küzdőknek, ifjúsági regények és kalandos történetek kedvelőinek szívből ajánlom!

John Boyne 1971-ben született Írországban, Dublinban. Idáig nyolc felnőtteknek szóló és négy fiatalabb olvasóknak szóló könyvet írt, regényeit 46 nyelvre fordították le. Magyarországon eddig három műve jelent meg, A gyáva, A csíkos pizsamás fiú és a Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett.

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: The Terrible Thing That Happened To Barnaby Brocket (2012)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 266

Elveszett kutyák, magányos szívek

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, mert megfogott a címe és a leírása, tudtam, hogy amint a kezembe akad, nem hagyom ki a lehetőséget! Legutóbbi könyvtári túrámon végre sikerült is megcsípnem, így most végre beszámolhatok róla.

A történet három fő szálon halad, melyeket egy kutyamenhely kapcsol össze. Rachel Fielding tökéletes házassággal, takaros otthonnal, egy kutyával, két macskával és három gyerekkel rendelkező családanya, legalábbis az anyja álmai és a társadalom elvárásai szerint valahogy így kellene éldegélnie... Ezzel szemben a valóság az, hogy Rachel 39 éves kora ellenére soha nem ment férjhez, nem szült gyerekeket, és nem is kimondottan állatbarát. Rachel PR-szakemberként dolgozik Londonban, és egy házas férfival folytat viszonyt immáron 10 éve.

Rachel élete egyik napról a másikra a feje tetejére áll, mert nem elég, hogy Oliver szakít vele, ráadásul a lány megörökli elhunyt nénikéje házát a hozzátartozó kutyamenhellyel együtt. Rachel úgy dönt, pár hétre leköltözik nagynénje házába, és megpróbálja eladni a telket a házzal és a menhellyel együtt. Persze nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ez nem fog menni. :)

"Mindig azt mondom, hogy az én biológiai órám valószínűleg digitális, mert sosem hallom ketyegni."

Natalie és Johnny kisbabát szeretnének, de hosszú ideje sikertelenül próbálkoznak. A sok kudarc hatása már a kapcsolatukon is érződik, a peteéréshez igazított együttlétek, az orvosi vizsgálatok és az egymás előtti titkolózásnak könnyen rossz vége lehet. A fiatal pár egy barátot kísér el a menhelyre, hogy segítsenek neki kutyát választani, ám eközben megismerik Bertie-t, a konok basset houndot, és beleszeretnek.

Zoe két fiát egyedül nevelő, elvált anyuka. Élete a már jól bevált és megszokott mederben halad, amikor is a gyerekek ajándékba kapnak egy kiskutyát az apjuktól, Zoe beleegyezése nélkül. Toffee, a labradorkölyök fenekestül felforgatja Zoe életét, ám amikor a váratlan ajándék miatt megismerkedik Rachellel, az állatmenhely tulajdonosával, valamint Billel, a jóképű orvossal, már nem is bánja, hogy a kiskutya az életébe csöppent.

"Néha azt gondolom, te vagy az egyetlen egyszerű és kiszámítható dolog az életemben - suttogta Zoe. - Te vagy az egyetlen, aki ismeri azt a szót, hogy "nem", még ha nem is csinálod azt, amit mondok."

A három fő szál mellett Rachel elhunyt nagynénjének titkaira is fény derül, ami csak még érdekesebbé teszi a történetet. Ez a romantikus regény nemcsak kutyabarátoknak tökéletes olvasmány, de lelki gyógyír szakításon innen és túl, és könnyed szórakoztatás bárkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik.

Lucy Dillon 1974-ben született Cumbriában, Nagy-Britanniában, jelenleg Herefordshire-ben él két basset houndjával. Öt romantikus regénye közül az Elveszett kutyák magányos szívek az első, amely magyarul is megjelent. A regény 2010-ben megnyerte a brit Romantikus írók szövetségének "Az év romantikus könyve" díját.

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Lost Dogs and Lonely Hearts (2009)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 557

Néma üvöltés

Képzeld el, hogy egy napon arra ébredsz, hogy az emberek keresztülnéznek rajtad, és te nem érted, miért. Hiszen mozogsz, beszélsz, sőt, már ordítasz, mégsem figyel rád senki. Lenézel a karodra, és rádöbbensz, hogy meg sem mozdul. Hegyezed a füled, és rájössz, hogy amit te üvöltésnek hittél, valójában meg sem történt. Be vagy zárva a saját testedbe...

Martin Pistorius 12 éves koráig olyan volt, mint bármelyik másik gyerek. Játszott, barátkozott, levelet írt a Télapónak, bosszantotta a szüleit. 12 évesen azonban egy rejtélyes betegség következtében előbb a hangját, majd a járóképességét is elveszítette, végül pedig éber kómába esett. Szülei nem tudták biztosítani számára a megfelelő ellátást, ezért intézetbe vitték, ahol gyakran látogatták.

Hosszú idő múlva Martin agya visszatért a valósághoz. A csodának azonban nem voltak tanúi, hiszen Martin továbbra sem tudott sem beszélni, sem mozogni. Senki sem tudta, hogy a fiú mindent érzékel, és mindent felfog. Martin megtapasztalta az ápolók kegyetlenségét, rengeteg fájdalmat, és rengeteg olyan dolgot, amit gyereknek nem lenne szabad átélnie.

"Fogalmam sem volt róla, hogy a környezetemben lévők miért néznek át rajtam. Bárhogy igyekeztem szólni, kérni, könyörögni, kiáltani, visítani - mindhiába. Tiszta elmém haszontalan testem fogságába esett. [...] Láthatatlan maradtam hát - láthatatlan szellemfiú..."

Martin tudatának visszatérése után kilenc év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy a kagylóhéj nem üres. Martin gyógymasszőre, Virna vette észre az első jelét annak, hogy Martin értelme visszatért, bár jelezni nem tud. A fiút egy alternatív kommunikációval foglalkozó orvos vizsgálta meg, a vizsgálat pedig egyértelműen igazolta, hogy Martin agya ép, és kommunikációra képes. Innentől kezdve Martin élete rendkívül lassú ütemben, de kezdett megváltozni. Számítógép segítségével sikerült megtanulnia a kommunikációt, és az azóta eltelt évek során munkát kapott, majd a szerelem is rátalált.

A könyv külföldi borítói:

Martin igaz története tele van szomorú, hihetetlen, szívfacsaró jelenetekkel, de mint tudjuk, minden jó, ha a vége jó! Igazi sikertörténet ez, egy rendkívül erős és okos fiatalemberről, aki többet küzdött, mint amennyit egy átlagember el tud képzelni. Sok sikert és boldog életet kívánok Martinnak!

Martin Pistorius olyan volt, mint a többi gyerek. 12 évesen azonban egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében éber kómába esett. Sok-sok év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy Martin a saját testének fogságába esett, és kinyújtotta a kezét, hogy kiszabadítsa a fiút. Hosszú évek küzdelmébe telt, de Martin ma már dolgozik, és boldog házasságban él.

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Ghost Boy (2011)

Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző

Oldalszám: 283

Prodigy - Született tehetség

A trilógia első kötetéről, a Legendáról csak áradozni tudtam néhány hónappal ezelőtt. Most, a második részről nem fogok. :(

Az első rész ott fejeződött be, hogy June, a Köztársaság katonája, és Day, a Köztársaság első számú körözött bűnözője teljesen összemelegedtek. A második részben a két fiatal tovább menekül, legfőbb céljuk, hogy a Patrióták segítségét kérve megtalálják és megmentsék Day öccsét, Edent. A Patrióták úgy döntenek, segítenek nekik, ám nem csupán szívjóságból. Amikor az Első Polgár meghal, és fia, Anden veszi át a helyét, June és Day küldetést kap a Patriótáktól: meg kell ölniük az új Elsőt.

June feladata, hogy közel férkőzzön Andenhez, és amikor az Első nem számít rá, megkezdődik az akció. June azonban hamar rájön, hogy Anden teljesen más, mint az apja, és célja, hogy apja sok téves döntését helyrehozza. June megpróbálja leállítani az akciót, de közel sem biztos, hogy sikerül, ráadásul az is lehet, hogy Anden nem az, akinek mutatja magát...

Day eközben a Patriótákkal marad, és az akció részleteit tervezgetik. Ő kapta a feladatot, hogy megölje az Első Polgárt, és bár alapelve, hogy nem öl embert, most az öccse élete a tét. Amikor rájön, hogy June szabotálni akarja az akciót, döntenie kell, hogy vele tart-e...

June és Day ellentétei az első részhez képest most még jobban kiélesednek, mindketten nem egyszer meginognak, és kérdéses, hogy June képes lesz-e feladni az eddigi gazdag életet Day miatt, Day pedig képes lesz-e ölni az öccse miatt.

Dióhéjban ennyit tudok elmondani a történetről, mert minden más már spoiler lenne. Nehéz erről egyebet írni. A Legenda teljesen elvarázsolt, és ugyanezt vártam volna a folytatástól is, de sajnos nem ezt kaptam tőle. Aki az első részben kedves és aranyos volt (Tess), az most egy kibírhatatlan kis pukkancs lett, féltékeny és rendkívül gyerekes. Az egész könyv a lázadásról és az új Első megölési kísérletéről szólt, ami idáig rendben is lenne, de a megvalósítása elég unalmas lett. Egyfolytában terveket gondolnak ki, politikai szálakat szőnek a történetbe, és összeesküvés-elméletek tucatjaival találkozhatunk, pl. arról, hogy a Patrióták tényleg Patrióták-e, vagy pont a Köztársaság bérelte fel őket, hogy úgy tegyenek, mintha Patrióták lennének? Még így, 27 éves korom küszöbén is túlzásnak éreztem ezt a sok politikai vonatkozást, 16 évesen szerintem kardomba dőltem volna ettől a könyvtől.

Persze a harmadik részt ettől függetlenül még el fogom olvasni, én már csak ilyen mazochista típus vagyok (nem, nem vagyok az, csak reménykedem, hogy az utolsó rész inkább az első színvonalát hozza majd). De az is lehet, hogy tényleg disztópia-túladagolásban szenvedek már, érik az a szüneteltetés a témával kapcsolatban, mert ha így haladok, egy idő után már egyik sem fog tetszeni. :(

Marie Lu 1984-ben született Pekingben, de Amerikában járt egyetemre, és ma is ott él. Első regénye megjelenése előtt egy videójáték-gyártó cégnél dolgozott művészeti igazgatóként, ma viszont már disztópiás YA-regényeiről ismerik világszerte.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Legend Trilogy - Prodigy (2013)

Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző

Oldalszám: 358

Csúfok

Lehet, hogy egy időre fel kellene függesztenem a disztópiás regények olvasását, mert bármennyire élvezetesek is, annyira egy kaptafára épülnek, hogy néha már azt sem tudom, melyik történetből származik egy-egy momentum, ami éppen az eszembe jutott. Amikor megjelent Marie Lu Prodigy című regénye, egy pillanatig azon ujjongtam, hogy végre megtudhatom, hogyan alakul Lena és Alex sorsa, mi történik a delírium elleni harccal, aztán néhány másodperc után észbekaptam,  hogy amire gondolok, az a Delírium és a Káosz folytatása lenne, a Prodigy viszont a Legenda folytatása...

Szóval mondanom sem kell, már őrült nagy káosz van a fejemben ezekkel a regényekkel kapcsolatban, és hiába szeretem őket, amikor az olvasás után pár nappal (héttel) írnom kell róluk, már elég nehéz összeszednem, hogy éppen mit is olvastam. Ugyanígy vagyok ezzel most is, hiszen a Csúfok is disztópiás regény, ezzel együtt hozza a stílus kötelező elemeit: fiatalokról szól, akiket az országuk valamilyen tesztek alapján beskatulyáz, tuti, hogy előkerül egy fincsi kis járvány, vagy valami egyéb orvosi gubanc a háttérben, na meg persze némi szerelem is kell a történetbe... Természetesen meg lehet ezt oldani ezerféleképpen, de lassan már nem tudom elkülöníteni a szálakat, ilyenkor történik, hogy Lenát és Alexet keresem abban a történetben, ahol valójában June és Day a főszereplő.

Ennyi félrebeszélés után térjünk rá a konkrét könyvre (igyekszem tényleg a Csúfokról írni, és nem összekeverni semmivel)!

Tally hamarosan tizenhat éves lesz, ami azzal jár, hogy a születésnapján átesik egy műtéten, ami gyönyörűvé változtatja. Tally világában ugyanis tizenhat éves koráig mindenki csúf, ők Csúfszálláson élnek, születésnapjuk után viszont átköltözhetnek Újszéphelyre, ahol az élet csak a szépséges emberekből és a féktelen bulikból áll. Tally már alig várja, hogy szép lehessen, de nagyon megnehezíti számára a várakozást, hogy legjobb barátja, aki három hónappal idősebb nála, már átváltozott, így elszakadtak egymástól.

A végtelennek tűnő várakozás alatt Tally megismerkedik egy Shay nevű lánnyal, aki ugyanazon a napon született, mint ő. Tally elképesztően boldog, hiszen így nem kell elszakadniuk egymástól, mert a műtéteik egy napon lesznek. Van azonban valami, amire Tally nem számít: Shay-nek esze ágában sincs vállalni a műtétet, ő nem szeretne szép lenni, a tizenhatodik születésnapja előtt el akar szökni a városból. Különleges helyeket mutat Tally-nek, és olyan emberekről beszél neki, akik a várostól távol, egy titkos helyen élnek, és a több száz éves múltat tisztelik, amikor még senkit sem műtöttek meg, emiatt nem volt mindenki teljesen egyforma.

"Bárcsak bölcsebbek és fejlettebbek lennének az emberek, hogy mindenkit egyformán kezeljenek akkor is, ha más a kinézetük!"

Tally el sem tudja képzelni ezt az életstílust, így amikor Shay elszökik, és búcsúlevelet hagy neki, amely alapján megtalálhatná a titkos települést, el sem gondolkodik azon, hogy utánamegy. A műtét napján azonban kiderül, hogy Shay-t komoly megfigyelés alatt tartották a felsőbb szervek, és megzsarolják Tally-t, hogy menjen Shay után, adja fel őket, különben sohasem fogják megműteni őt, és egész életében csúf marad. Tally Shay után megy, de nem egészen azt találja a titkos városban, amire számított. Hamarosan megvilágosodik előtte a szökevények logikája, célja, és a műtétek hátterében álló szörnyű titok is... de sajnos már későn, hiszen a Különleges Körülmények Ügyosztálya pontosan tudja, hol tartózkodik Tally. Mindannyiuk élete veszélyben forog. Vajon sikerül legyőzniük a hatalmat?

Erre a könyvre a Könyvmolyképző nemrégiben tartott elképesztő akciójában csaptam le, mindössze 625Ft-ért. Ennyit mindenképpen megért, de azért nem akkora átütő regény, így teljes áron már nem lennék annyira elégedett vele. Azt mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy egy 2005-ös regényről van szó, tehát jóval megelőzi a mostani "minden hónapban kiadunk legalább egy tucat disztópiás regényt" divatot, és valószínűleg 2005-ben olvasva nagyobbat ütött volna, de mostanra a témáit már jócskán elcsépelte a többi hasonló könyv. Egy próbát mindenképpen megér, mert jó könyvről van szó, de ha lehet, tartsatok egy kis szünetet a hasonló témák között! :)

Érdekesség: idáig ebben a könyvben olvastam a legfurcsább kezdőmondatot: "A kora nyári ég macskahányásszínű volt."

Scott Westerfeld 1963-ban született Dallasban. Sci-fi író, aki leginkább ifjúsági fantasztikus regényeivel vált ismertté. Disztópiái mellett írt már hard sci-fi, science fantasy, cyber- és steampunk témájú könyveket is. Hazánkban a Csúfok-sorozatot adták ki tőle először, 2012-ben pedig megkezdődött a Leviatán-sorozat publikálása is.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2007

Eredeti címe: Uglies (2005)

Forrás: saját vásárlás

Oldalszám: 364