Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a talizmán (Oni #3)

Záróepizódhoz érkezni mindig jó és rossz is egyben. Várod, mert kíváncsi vagy a végére, ugyanakkor halogatnád is, mert ha egyszer befejezted, nincs tovább. Ezúttal az Oni trilógia befejező része került a kezembe. Korábban is említettem már, hogy különleges csemege ez a sorozat számomra, hiszen nagyon ritkán olvasok hazai szerzőktől, a fantasy pedig alapvetően is távol áll tőlem. Ehhez képest az első két rész kellemes meglepetés volt, így kíváncsian vártam a befejezést.

A csendes, dunántúli kisvárosban, Kalpagon induló regény harmadik része már Japánban játszódik, ahová a három testvér, Nátán, Áron és Lili azért megy, hogy kiszabadítsák fogva tartott édesapjukat. Ez fantasy-kereteken kívül sem lenne egyszerű, ebben az esetben azonban a dolgot nehezíti, hogy a cél érdekében be kell épülniük a Virrasztók közé, ami számukra veszélyes, az olvasó számára viszont különleges és izgalmas pillanatokat nyújt.

Lehet, hogy az én hibám, amiért jellemzően munka előtt - még álmosan -, illetve munka után - már fáradtan - utazás közben olvastam a könyvet, mindenesetre nehezen birkóztam meg azzal, hogy még a harmadik részre is jutott jó pár olyan lény/kifejezés/név, amivel korábban nem találkoztam (vagy csak nem emlékeztem rájuk). A sok-sok karakter miatt elég nehezen követhető a történet. Talán ha egy forró fürdő közben, vagy egy szabadnapomon, teljes nyugalomban olvastam volna, gördülékenyebben haladtam volna, így viszont többször is úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. Emlékszem, a 135. oldalon már nagyon forgattam a szemem, miközben ezt a részt olvastam:

"Nátán elmondta, amit Bryce-nak tudnia kellett az Első Talizmánról, Baphometről és a Tertiumról ahhoz, hogy megérthesse a Szilánk szerepét, és összefoglalta, mi történt velünk Reibókanban. Szavait néha megzavarták Alard hangszerének darabos, disszonáns hangjai; biztosra vettem, Bai-Ze Örököse így tüntet, amiért kihagytuk az egészből."

Csak arra tudtam gondolni, hogy Nátán engem is felvilágosíthatna, mert úgy érzem, végképp elvesztem. :)

Azért nem kell megijedni, hiszen az első és második rész kapcsán már említett különleges és nagyon igényes írásmód, valamint az izgalmas, akciódús események továbbra is magukba szippantják az olvasót, nem nagyon van idő gondolkodni az olvasás közben. Számomra az élményt jelentősen meghatározta, hogy magyar műről van szó: egy ilyen komplex regénynél jó érzés tudni, hogy tényleg azt olvasod, amit az író szánt neked, nem pedig azt, amit a fordító élt meg a regényből. Így biztos lehetsz benne, hogy semmi sem maradt ki vagy siklott félre a fordítás során.

A befejező részre szépen összefonódtak a szálak, és Yric, a testvérek édesapja a múltba, az okokba is bepillantást enged, így a végére - úgy érzem -, teljes képet kaptam. A sok különleges karakter és kifejezés ugyan megnehezítette a dolgomat, de ez a gyakorlott fantasy-olvasóknak valószínűleg meg sem kottyanna, számukra több kifejezés is ismerős lehet (legalábbis amikor a férjemnek meséltem, miről szól a könyv, látszott rajta, hogy nem most találkozik először a Barathrum szóval :))

Ha szokásom lenne plecsnizni, ez a könyv kapna tőlem egy "ajánlott" besorolást, de mivel ez nem szokásom, csak leírom: ez a te könyved, ha szereted a sok szálon futó cselekményeket, az akciódús jeleneteket, és imádod a fantasy-t. Ha csak most ismerkedsz a műfajjal, akkor viszont ajánlom, keress egy nyugodt zugot, és mélyülj el benne, ne buszon olvasd, mint én! A sorozat kizárólag teljes egészében élvezhető, ha szeretnéd elolvasni, az első résszel kezdd - ez nem az a szájbarágós fajta, ami a későn érkezők kedvéért elmeséli a teljes előzményt! :)

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 352

James Dashner: Az útvesztő (Útvesztő #1)

A történetről röviden

A világtól elzártan létezik valahol egy hely, amit Tisztásnak neveznek. Ezen a helyen csak fiatal fiúk élnek, akik semmire sem emlékeznek előző életükből, és arról sincs fogalmuk, hogyan kerültek ide. Ebbe a világba csöppen Thomas, aki csak a nevére emlékszik, de akinek a többiekkel ellentétben ismerős a Tisztás, mintha már járt volna itt... A Tisztásról csakis az Útvesztőn keresztül lehet kijutni, ez azonban még soha senkinek sem sikerült, hiszen az Útvesztő elrendezése minden nap változik, ráadásul vérszomjas fenevadak őrzik. Thomas ennek ellenére úgy dönt, hogy bemerészkedik az Útvesztőbe...

"Soha ne bánd, hogy sírsz, soha."

Véleményem a könyvről

Mivel az Útvesztőből film is készült, ami épp ezekben a hetekben megy a mozikban, nem nehéz belefutni a történetbe. Én pár hónapja vettem meg a könyvet, de mostanáig halogattam az olvasását. Nagyon érdekelt a téma, valahogy mégis ódzkodtam a regénytől, és utólag meg kell, hogy mondjam, talán jogosan.

A könyvet azért választottam, mert tetszett az alapötlete, szeretem a disztópiákat és az ifjúsági irodalmat, ráadásul nagyon jó értékeléseket kapott a könyv. Most viszont, hogy írnom kellene róla, meg vagyok lőve, mert egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Az alapötlet tényleg jó, a stílus és a hátborzongató, szürke hangulat is nagyon tetszett, a kivitelezésnél azonban mégis elcsúszott valami.

A könyv furcsa megoldást nyújt a csúnya szavak kivédésére: egyszerűen "lefordítja" őket valami kevésbé csúnyára, így lesz az ürülékből "plotty", valami durvábból pedig "bökd meg". Teljesen mindegy, miről szól egy regény, meg lehet írni káromkodás nélkül is, nem kell ilyen megoldásokhoz folyamodni. Ha káromkodás lett volna, kevésbé zavart volna a dolog (persze úgy már kevéssé hívhatnánk ifjúsági regénynek), de ez a sok vacadék, plotty, lögybölő, bökött és hasonló lehetetlen szó számomra szenvedéssé tette az olvasást. Nem tudom, hogy az angol verzió is ilyen döcögős-e, de a magyar szöveget teljesen tönkretette ez a sok furcsa szó.

A könyv számomra értékelhető része maga az Útvesztő volt: a Tisztás világa egyáltalán nem fogott meg, de amint az Útvesztőben történt valami, egyből átragadt rám a történet hangulata, és végigizgultam ezeket a jeleneteket. A könyv hangulata a Kör című regényre emlékeztet, bár a sors iróniájának tűnik, hogy ott is csak a hangulatot szerettem, magát a történetet nem.

A végkifejlet sok kérdést hagyott bennem, bár nyilván okkal, hiszen valahogy fel kell keltenie az olvasó kíváncsiságát a további részek miatt, összességében viszont úgy érzem, hogy a második és harmadik részt inkább megvárom a könyvtárban, nem szeretnék pénzt adni értük.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: The Maze Runner (2009)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 362

Jennifer L. Armentrout: Ónix (Luxen #2)

Az első rész, az Obszidián után az Ónix még több misztikumot és több izgalmat rejt. Katy és Daemon továbbra is folytatja a macska-egér harcot, nem tudnak egyről a kettőre jutni. Amikor az iskolában felbukkan egy új srác, Katy Daemon bosszantására egyre több időt tölt vele, de egyre inkább úgy érzi, ez a fiú is titkol előle valamit. Mindezek tetejében még a Védelmi Minisztérium emberei is körülöttük szaglásznak, ami semmi jóval nem kecsegtet.

"A menekülés fura dolog. Sosem igazán sikeres. Talán egy időre, de nem teljesen."

Az új szereplőként felbukkant Blake nem lett a kedvencem, de kétségtelenül jót tett a történetnek a megjelenése, általa Daemon új oldalát ismerhettük meg. Blake ugyanis tudja, hogy kik a luxenek, és azt is, hogy mi történt Katy-vel, amikor Daemon nyomot hagyott rajta. Leckéket ad a lánynak, hogy megvédhesse magát a veszélyekkel szemben, ám minél közelebb kerül hozzá, Daemon annál inkább megutálja Blake-et. Daemon féltékenykedése minduntalan mosolyt csalt az arcomra, vicces volt látni, ahogy a jóképű rosszfiú az érzelmeivel viaskodik. Egyébként pedig az átható zöld szemű, szexi Daemon továbbra is imádnivalóan pofátlan, nem lehet nem szeretni.

"A szerénység a szenteknek vagy a lúzereknek való. Én egyik sem vagyok."

A regény első harmada viszonylag kevés drámát és akciót tartalmaz, de csak azért, hogy ezt követően újabb és újabb izgalmakkal zilálja szét az eddigi nyugodtságot. Daemon eltűnt testvéréről, Dawsonról már az első részben is kaptunk néhány elcsepegtetett információt, és nagyon vártam, hátha ebben a részben több minden kiderül róla. Amikor a fülszövegen olvastam, hogy talán él, teljesen felvillanyozódtam! :)

Spoiler nélkül nehéz írnom a könyvről, de higgyétek el, magamban ódákat zengek róla! Ha minden igaz, még idén megjelenik a harmadik rész, már alig várom!

Bónuszként néhány kedvenc idézetem a könyvből, hiszen Katy könyvesblogja kapcsán rengeteg említés esik az olvasásról és a könyvekről:

"Anyu utálta, hogy mindenhol könyvek vannak. Pedig igazából nem voltak mindenhol. Csak ahol én is voltam, például a kanapén, a fotelben, a konyhapulton, a mosókonyhában, a fürdőszobában. És a helyzet változhatna, ha anyu beadná a derekát, és felszereltetné a padlótól plafonig érő polcot."

"- Új könyvek - nézett rám tágra nyílt szemekkel. - Hiszen van vagy tíz, amit még nem is olvastál. - Attól még szerezhetek újakat."

"Szerintem az olvasás szexi."

"Értem a könyveket. Nem értem a fiúkat."

"A szamárfülezés istentelenség a könyvszerető emberek szemében."

Ízelítő a külföldi borítókból:

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Onyx (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 472

Jennifer L. Armentrout: Obszidián (Luxen #1)

Vannak könyvek, amelyektől első pillantásra a hideg is kiráz, és eszem ágában sincs elolvasni őket. Ezen a kategórián belül viszont van pár könyv, ami ennek ellenére újra és újra felkelti a figyelmemet, és addig piszkálja a kíváncsiságomat, míg végül feladom az ellenállást, és elolvasom. Itt is ez történt: a regény címkéi között felfedeztem a fantasy, a földönkívüliek és az urban fantasy kifejezéseket, és ez így együtt elég volt ahhoz, hogy elzárkózzam tőle. Később időről időre visszaköszönt, és minden alkalommal kíváncsivá tett a könyv, de még mindig ódzkodtam tőle. Legutóbbi könyvtárlátogatásom során azonban a könyv mindkét része bent volt, gyorsan bele is olvastam. Nem kellett sok hozzá, már az első oldalon meggyőzött, így végül hazahoztam.

Édesapja halála után Katy és anyukája Nyugat-Virginiába, egy Isten háta mögötti kisvárosba költözik.Katy számára ez rosszabb, mint egy rémálom, hiszen sosem volt híres arról, hogy könnyen barátkozna, sokkal jobban szeretett elvegyülni és a háttérben maradni. Most viszont ő lesz az új lány, ami egyet jelent azzal, hogy mindenki jól megnézi majd magának. Azt azonban még nem sejti, hogy a legnagyobb gondot szomszédja, a bunkó (és jóképű), beképzelt (és gyönyörű), tenyérbe mászó (és szexi) Daemon Black jelenti majd.

"Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága."

Daemon ugyanis titkot őriz: természetfeletti képességekkel rendelkezik, és bármit megtenne azért, hogy ez ne derüljön ki. Azonban egy véletlen folytán nyomot hagy Katy-n, aki innentől kezdve veszélyt jelent mindannyiuk számára, és egyetlen lehetősége az életbenmaradásra az, ha közel marad Daemonhoz... nagyon közel.

A főszereplő Katy minden eddiginél közelebb került hozzám, ugyanis nemcsak imád olvasni, de könyvesblogot is vezet. Sosem találkoztam még ilyen karakterrel könyvben, és nagyon tetszett, hogy a „könyvmoly” ebben az esetben nem negatív jelző volt, és nem unalmas emberek szinonímájaként szerepelt. Katy vidám és szórakoztató jelenség, a karaktere pedig nagyon illett ehhez a regényhez.

– Akkora seggfej vagy! Mondta már neked valaki?Őszinte, jókedvű mosolyt villantott rám.– Ó, cica, életem minden áldott napján.

A kezdeti ellenérzéseim után most már örülök, hogy elolvastam, mert nagyon szerettem ezt a regényt. Szerencsére sem a fantasy, sem a földönkívüli szál nem túl meghatározó, illetve nem túl elrugaszkodott, így nagyon tudtam élvezni. Izgalmas, romantikus regény, és az írónő tökéletesen hihető világot teremtett meg. A titka abban rejlik, hogy egyszerűen az általunk is ismert, hétköznapi világba csöppentett bele némi fantasy-t, ezt fűszerezte jó sok romantikával, és ezzel az eleggyel teljesen levett a lábamról. Igazi misztikus, helyenként komor hangulatú, de összességében üdítő és szórakoztató regény ez, csak ajánlani tudom. Ha hozzám hasonlóan földhözragadt vagy, ne is vedd figyelembe a fantasy címkét, nem fogod megbánni, ha elolvasod a könyvet!

Érdekesség: a könyv borítóján a Daemon Black-et a magyar származású Pepe Toth személyesíti meg.

Ízelítő a külföldi borítókból:

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Obsidian (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 424

Joss Stirling: Crystal (Lélektársak #3)

A Lélektársak-trilógia befejező részéhez érkeztünk. Aki olvasta az előző bejegyzéseket, tudja, hogy nem voltam kibékülve az első két rész fordításával, jobban szólva megkeserítette a könyv olvasását. A harmadik részt már más fordította, és ez hihetetlen felüdülés volt. Mivel cselekményében is a befejező rész tetszett a legjobban, nagyon jó élménnyel zártam a sorozatot.

A történet főszereplője – és egyben narrátora – ezúttal Crystal, aki félig egyiptomi, félig angol származású savant család hetedik gyermekeként született, így valami egészen rendkívüli képességet vártak tőle. Crystal azonban családja legnagyobb bánatára és megdöbbenésére mindössze arra képes, hogy megtaláljon tárgyakat. Bizony, ha elvesztetted a telefonodat, egy pillanat alatt megtalálja neked, ennél többre azonban nem képes. Nem tud mások gondolataiban olvasni, nem tudja megállítani az időt, a telepátiától pedig egyenesen hányinger és fejfájás gyötri.

„Én voltam az, akit Harry Potter világában muglinak hívtak volna. Egy átkozott mugli. Mint hetedik gyerektől, mindenki azt várta tőlem, hogy valami igazán nagy dobással rukkolok majd elő. Ehelyett kaptak egy lányt, aki meg tudja mondani, hol hagytad el a kulcsaidat.”

Crystal egész életében a testvérei árnyékában élt, és tudja, hogy sosem találhatja meg a lélektársát, telepátia nélkül ugyanis ez nem lehetséges. Ha emiatt nem érezné elég nyomorultul magát, akkor bónuszként rögtön a történetünk elején kénytelen az első sorból végignézni, ahogy nővére, Diamond gyakorlatilag belebotlik saját lélektársába – Trace Benedictbe -, akivel azonnal el is döntik, hogy összeházasodnak.

Mivel a lányok Velencében élnek, Diamond és Trace úgy határoznak, hogy az esküvőt is ott tartják meg. A készülődés gyorsan megy, a lánybúcsú azonban katasztrófába torkollik, amelyből csak egyvalaki mentheti meg őket, és ez a valaki nem más, mint Crystal. De vajon képes lesz felébreszteni szunnyadó savant-képességeit, ha a családja élete múlik rajta?

"Még rengeteg hibát fogsz elkövetni. Nem számít, mennyi idős az ember, erről sosem szokik le."

Úgy érzem, az első két kötetben lévő döccenők után egy zseniális befejező részt kaptam. Bár a hét testvér közül csak négyen találtak lélektársra a szemünk előtt, és szívesen olvasnék még a Benedict-testvérekről, mégsem érzek hiányt. Kerek egész volt a történet, és összességében nagyon szerettem ezt a trilógiát, még ha ez nem is mindig látszott rajtam. :)

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Seeking Crystal (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 316

Joss Stirling: Phoenix (Lélektársak #2)

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a Lélektársak-trilógia három részét egyszerre ki tudtam kölcsönözni, így nem kell szünetet tartanom a részek között. A második rész a Phoenix címet viseli, utalva a főszereplőre.

"Senki nem maga választja a lélektársát."

Phoenix Londonban él egy savant-közösségben, különleges képességeit tolvajlásra használja. Phoenix ugyanis képes pár másodpercre „lefagyasztani” az embereket, akik így nem érzékelik az idő múlását. Pillanatok alatt kizsebeli őket, és mire felocsúdnak, ő már messze jár.

Ezúttal azonban máshogy alakul a helyzet, a kiszemelt áldozat ugyanis Yves, a hét Benedict-fiú egyike, aki szintén savant. Yves Benedict, a csupaszív, jóképű informatikai zseni, és Phoenix, a piti londoni tolvaj élete - akár akarják, akár nem - örökre összekapcsolódik, hiszen a sors furcsa fintoraként kiderül, hogy ők egymás lélektársai. Sajnos erről Phoenix közössége is tudomást szerez, és a fiú élete hamarosan veszélybe kerül. De vajon a szerelem ebben az esetben is mindent megold?

"Az, hogy rád találtam, a legeslegjobb dolog, ami valaha történt velem az életben."

Ezzel a második résszel kicsit már könnyebb dolgom volt, mert szerencsére nem hasonlított kísértetiesen más regényekre, így önmagáért tudtam szeretni. Persze nehezítésként itt is meg kellett küzdenem a fordító gyatra munkájával, ami – ha lehet – még durvább mértéket öltött. Nem akartam egy újabb bejegyzést ennek szentelni, de annyi félrefordítás és furcsaság gyűlt össze, hogy ismét különvettem őket.

Magát a regényt azonban most is a fordítástól függetlenül értékelem. Mivel ebben a részben eredetibbnek találtam az ötleteket, mint az elsőben, és a végkifejlet is jobban tetszett, mindenképpen jobb volt, mint az első rész. Furcsa, hiszen ez a könyv nemhogy nem hordozza magában a szokásos „középső rész”-betegséget, de még túl is szárnyalja az elsőt. Remélem, a harmadik még jobb lesz! :)

Negatívumként megemlíteném, hogy számomra rejtély, hogy miért került át a család több tagja is hirtelen Londonba. Bár említettek valami konferenciát, arra, hogy miért vesz rajta részt három testvér is, valahogy nem kaptam kielégítő választ. A valódi okot persze sejtem, hiszen mennyire lenne életszerű, ha az összes lélektárs házhoz jönne Wrickenridge-be, a világvégi kisvárosba, ahol a fiúk eredetileg élnek? Emiatt értem, hogy ki kellett mozdítani őket, csak a könyvben felejtették el ezt normálisan megindokolni, mint ahogy a főszereplő, Phoenix leírása is kimaradt. Ha az életem múlik rajta, akkor sem tudom megmondani, hogy szőke volt-e vagy barna, vagy egész egyszerűen nem tettek róla említést (ha valaki mégis megtalálja a könyvben, jelezze légyszi, hátha kiderül, hogy én siklottam át felette valahogy). :)

____________________

update: Catzy jelezte, hogy a könyvben csak leírják Phoenixről, hogy sötét a haja. Közben megtaláltam azt is, hogy mediterrán kinézetűnek jellemzik, bár ezt csak az utolsó fejezetben, így addig sötétben tapogatózik az ember. A könyv elején ugyan megtudhatnánk, hogy a szeme sötétkék, ez azonban a fordításból már kimaradt... (arról, hogy a komplett szöveg itt sem egészen azt jelenti, mint eredetiben, már ne is beszéljünk).

"I checked my appearance in the shard of mirror still hanging over the sink in my bathroom. My tan made my dark blue eyes look lighter than normal; my shoulder length hair had been rough cut by me a week ago and now fell in unequal wisps about my face, flipping up at the ends."

"A mosdóban lógó csorba tükörben is ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elől meg az arcomba lógtak."

____________________

Már elkezdtem olvasni a befejező részt - amelyet szerencsére más fordított -, így hamarosan jövök a Crystal beszámolójával is.

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Stealing Phoenix (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 314

Joss Stirling: Sky (Lélektársak #1)

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel. Először is, nem tudom eldönteni, hogy az Alkonyatot olvastam-e vámpírok és vérfarkasok nélkül, vagy a Tökéletes kémiát, némi természetfölötti vonallal… A másik okról a bejegyzés végén, előbb ismerjük meg kicsit a történetet!

Sky tizenhat éves, alacsony, szőke, félénk angol lány, aki nevelőszüleivel él, miután hatéves korában kitették egy autóból az út mentén. Ebből az időszakból semmire sem emlékszik, még az eredeti nevét sem tudja. Sky különleges lány, ha ránéz az emberekre, látja, hogy milyen színű az aurájuk, ezt a képességét azonban a rengeteg rossz emléke miatt mélyen magába temette.

Amikor szülei munkája miatt Amerikába költöznek, Sky legfőbb célja mindössze az, hogy szinte láthatatlanná váljon új iskolájában. A csendes coloradoi kisváros erre remek helyszín is lenne, ha Sky nem ismerkedne meg a jóképű Zed Benedicttel, aki különös módon képes vele hangok nélkül beszélni… Sky tőle tudja meg, hogy valójában savantnak született, és Zed az ő lélektársa. Sky még fel sem tudja fogni a hallottakat, amikor kiderül, hogy a Benedict-családdal való kapcsolat halálos veszélyt jelent számára.

"Ha valaki megtalálja a lélektársát, a dolgok teljesen megváltoznak körülötte. Olyan, mint egy boldogságinjekció."

A könyv a Lélektársak-trilógia első kötete. A három rész egy-egy Benedict-testvér történetét meséli el. A könyv alapötlete tetszett, érdekesek voltak a savant-képességek is, de – bár utálom, hogy minden második könyvet Alkonyat-koppintásnak kiáltanak ki – nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én ezt egyszer már olvastam... új lány egy Isten háta mögötti kisvárosban, egy fura család, ahol mindenki más képességgel van megáldva (telepátia, jövőbelátás, tudatmódosítás), egy fiú, aki először úgy kerüli a lányt, mintha undorodna tőle, aztán egyik napról a másikra már udvarol neki, és persze a lány, aki nem önmaga miatt, hanem azért kerül veszélybe, mert kapcsolatba kerül a különös családdal.

A három kötetben három különböző fiútestvér története a Tökéletes kémiára emlékeztet, ezt erősítette bennem jónéhány, az iskolában játszódó részlet, valamint Zed Benedict „latinos kinézete” is. Most komolyan, mennyire reális a latinos kinézet egy olyan városkában, ahol egyfolytában havazik, egy olyan családban, amelyik síliftet üzemeltet?

Bár végig déjà vu-érzéssel olvastam a könyvet, azért összességében egész jól elvoltam vele. Nem sok eredetiség volt benne, és kicsit kiszámítható is volt, valahogy mégis megfogott. A könyv borítója viszont elismerést érdemel, nekem ez keltette fel a figyelmemet a sorozat iránt, korábban nem találkoztam a könyvvel, csak amikor megláttam a könyvtár polcán. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. :)

A bejegyzés elején említettem egy másik okot is, amiért gondom volt a könyvvel, ez azonban már nem az írónőn múlt: egyszerűen nem tudok túljutni a tényen, hogy ilyen gyalázatos fordítással még sohasem találkoztam. :( Annyira igénytelen munka, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette, viszont igyekszem magától a történettől külön kezelni, így az ezzel kapcsolatos észrevételeimnek külön bejegyzést szenteltem.

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó

Kiadás éve: 2012

Eredeti címe: Finding Sky (2010)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 346

Örök kaland

Korábban nem hallottam a könyvről, a belőle készült filmet sem láttam még, teljesen véletlenül bukkantam rá a könyvtárban, amikor az újdonságok polca előtt csorgattam a nyálam. A fülszöveget elolvasva úgy éreztem, valami különlegességet tartogat nekem ez az aprócska könyv, és ebben igazam is volt.

Winnie Foster tízéves kislány, gazdag családjával egy erdő melletti birtokon él. Javarészt a kertben, egyedül tölti napjait, hiszen egyke, barátai pedig nincsenek. De hogy is lehetnének barátai? Winnie-t még a széltől is óvják, szülei már-már úgy tesznek, mintha a napsütés, a meleg vagy némi piszok halálos veszedelemmel járna. A kislány nap mint nap terveket sző arról, hogy mit tenne, ha egyszer átléphetné a kerítést, bár igazából maga sem tudja, mit is kezdene a sosem tapasztalt szabadsággal.

"Nem tudom pontosan, mit szeretnék csinálni, tudod, de valami érdekeset, valamit, ami csak az enyém. Valamit, ami egy kicsit megváltoztatja a világot. Kezdetnek például kaphatnék egy új nevet, ez a nevem már elkopott, annyit kiabálták."

Egy napon úgy dönt, kimerészkedik a kerítésen túlra, és tesz egy sétát az erdőben, ahol még sohasem járt. Végül is az erdő is a Foster családé, ugyan mi baja történhetne, ha a saját birtokukon kószál?

Aznap azonban a Tuck család is az erdőben volt, és éppen egy forrás vizéből ittak, amikor Winnie beléjük botlott. Nem tudván, hogy ezzel valami rosszat mond, megkérte a tizenhét éves Jesse Tuckot, hogy ihasson a forrásból. A fiú ezt nem engedte, Winnie azonban erősködött, így végül a család úgy döntött, elrabolják a lányt, csak hogy megvédjék féltve őrzött titkukat. A forrás ugyanis varázslatos erővel bírt: aki ivott belőle, azon többé nem fogott az idő... a Tuck család immár 87 éve nem öregedett.

Winnie először nagyon megrémül, aztán rájön, hogy elrablói jobban félnek, mint ő maga. Elmesélik neki a forrás történetét, így az ő kezébe helyezik a döntést. A kislányt elvarázsolja az örök élet lehetősége, bár a család próbálja megértetni vele, hogy a halhatatlanság nem fenékig tejföl. De vajon képes lesz tízévesen helyes döntést hozni?

"Az életet élni kell, akár hosszú, akár rövid – mondta csöndesen. – Azt kell elfogadni, ami szembejön."

Ez az alig 140 oldalas apróság egészen különleges élmény volt. A könyv egy amerikai klasszikus, eredetileg 1975-ben jelent meg, és bár azóta kétszer meg is filmesítették - köztük 2002-ben a Disney is - magyar kiadást csak 2013-ra ért meg a könyv. A pár óra alatt kiolvasható könyvecske mérete ellenére igen komoly témát feszeget, mindezt úgy, hogy közben varázslatos hangulata balzsam a léleknek, ne hagyjátok ki!

Natalie Babbitt 1932-ben látta meg a napvilágot Ohio-ban, Natalie Zane Moore néven. Samuel Fisher Babbitt-hoz ment férjhez, akivel három gyereket neveltek fel. Ma már Rhode Island-en él, és három unoka nagymamája. 

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Tuck Everlasting (1975)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 144

Oni: A Néma Város

Buglyó Gergely trilógiájának első részével, a Szürke vérrel tavaly találkoztam, olvasás után pedig interjút is készítettem a szerzővel. Miután az első részt pozitív élményekkel zártam, kíváncsian vártam, hogy a trilógia második része is képes lesz-e lekötni engem, akiről bármit el lehet mondani, csak azt nem, hogy vérbeli fantasy-rajongó lenne...

A Néma Város még friss, ropogós, hiszen a Könyvfesztiválra jelent meg, így még viszonylag kevés információt lehet róla találni. Elsők között lenni mindig nagy öröm, de nagy felelősség is, úgyhogy megpróbálok a szokásosnál kicsit részletesebben írni, mert ha jól látom, még nem is született más blogbejegyzés A Néma Város olvasásáról.

Picit tekintsünk vissza az első részre!

A történet egy álmos dunántúli kisvárosban, Kalpagon kezdődött. Főszereplőink a Fekete-testvérek, Áron, Nátán és Lili, akik emberfeletti képességekkel és napfény hatására elszürkülő vérrel rendelkeznek. Zsenge koruk ellenére fontos küldetésük van; egy édesapjuk által hátrahagyott levélből kiderül, hogy egy évszázadokkal ezelőtti jóslat alapján az ő feladatuk az, hogy megvédjék Wereczkey Annát, akire komoly veszély leselkedik. Rég nem látott édesapjuk levele nem tér ki a részletekre, így fogalmuk sincs, mivel állnak szemben, és mennyi megpróbáltatás vár rájuk az út során.

Virág Fruzsina díjnyertes
rajza az Oni rajzpályázatára

Az első rész az alvilágban, Amurtában, az Altare Tertium, azaz a Harmadik Oltár Társaságának erődjében ér véget, és itt is veszi kezdetét a következő rész. Időközben a Fekete-testvérek az Altare Tertium majdnem teljes jogú tagjaivá váltak. Küldetésük továbbra is az, hogy megvédjék Annát, akinek életét egyre jobban megnehezíti az Arctalan Kóborló, aki lelke mélyén élősködik.

De ki is ő valójában? Erre választ adhatna az évszázados jóslat, ám azt hétpecsétes titokként őrzik, így az Áron, Nátán, Lili, Feri és Anna ötösfogata kénytelen más megoldást keresni, hogy végre fényt derítsenek a rejtélyre. Útjuk ezúttal a Néma Városba vezet, de a testvérek Szürkevérűként hiába erősebbek, mint az emberek, hamarosan be kell látniuk, hogy az Onik, Virrasztók és más lények még őket is igencsak megizzasztják.

Szima Rella rajza
az Oni rajzpályázatára

A trilógia második része sokkal akciódúsabbra sikerült, mint az első - pedig izgalomból ott sem volt hiány -, emiatt véleményem szerint kicsit "fiúsabb" lett a történet, a 360 oldalnyi folyamatos feszültség majd' szétrobbantja a könyvet. Az első rész hétköznapjainak búcsút inthetünk, helyettük az izgalmas jelenetek egymásnak adják a kilincset a könyvben. Ez egyrészt jó, mert lehetetlen unatkozni a könyv olvasása közben, másrészt viszont eléggé megnehezíti azoknak a dolgát, akik nem akkora fantasy-rajongók. Én személy szerint kicsit hiányoltam a lágyabb, átvezető jeleneteket, mert az első részben Buglyó Gergely humora itt bontakozott ki leginkább, a másodikban viszont erre a sok harc és menekülés közben nagyon kevés lehetőség adódott.

Persze értem én, hogy a komolyodó cselekmények megkövetelték az egyre több akciót, néha mégis jólesett volna egy kis kikapcsolódás, egy kis csend, csak 2-3 oldal, amikor kivételesen nem leselkedik ránk semmi veszély. Amit időnként éreztem, azt a könyv egyik főszereplője, Feri tökéletesen megfogalmazta a könyv 60. oldalán:

"Izgalmas itt az élet, meg minden, de neked nem hiányzik már egy kis nyugi?"

Egyébként a cselekmények közötti átvezetés sokkal finomabbá és gördülékenyebbé vált az első részhez képest, a magyarázatok és lezárások is logikusabbak, ráadásul a rejtélyekre sem kapunk olyan könnyen választ, mint az első részben. Az író megtanulta kicsit jobban elnyújtani az egyes szálakat, és ez kifejezetten jót tett a könyvnek, sokkal jobban fenntartja az érdeklődést és a kíváncsiságot.

Tetszett, hogy betekintést nyerhettünk a japán kultúra néhány újabb apró részletébe, illetve annak is örültem, hogy az első részben csak említés szintjén előforduló Yrick, a Fekete-testvérek apja ebben a kötetben nagyobb szerepet kapott. A történet végén vele kapcsolatban kapunk is néhány kérdéses szálat, amire csak a harmadik rész adja majd meg a választ.

A túl sok szereplő miatt továbbra is kicsit nehezen tudtam követni a történetet, és időnként nagyon kellett összpontosítanom, hogy ne kavarodjak bele a szálakba, de összességében úgy gondolom, hogy nagyon jó irányba halad ez az egész, kíváncsian várom a befejező részt! Ha titeket is érdekel, találkozunk ugyanitt jövőre, amikor már a sorozat befejező részéről, A bábu és a Talizmánról is beszámolhatok! :)

A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak!

Buglyó Gergely 1980-ban született Debrecenben, feleségével és két kisfiával ma is itt él. Orvosi diplomát szerzett, jelenleg a Debreceni Egyetemen dolgozik kutatóként és oktatóként. A japán sakk és kultúra mellett nagy szenvedélye a fantasy-irodalom.

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadás éve: 2013

Forrás: kiadó

Oldalszám: 362