Chevy Stevens: Nincs menekvés

Natasha Kampusch története nagyon megrázott, amikor olvastam a fogva tartásáról írt könyvet, így amikor elolvastam a Nincs menekvés fülszövegét, tudtam, hogy ezt is el szeretném olvasni. Reméltem, hogy kevésbé lesz megrázó, hiszen tudom, hogy a 3096 nappal ellentétben ez kitalált történet, mégis annyira hihető volt a regény, hogy egyáltalán nem lepne meg, ha megtörtént eseményekre épült volna.

"Emlékszem, olvastam egyszer, hogy ha az embernek van egy madara, amely hosszú ideig élt kalitkában, és egyszer nyitva hagyják az ajtaját, a madár nem repül el azonnal. Azelőtt ezt sosem értettem meg."

Annie ingatlanügynökként dolgozik, a Vancouver-szigeten fekvő Clayton Fallsban ő az egyik legtehetségesebb. Karrierje szépen alakul, éppen egy nagyobb projektet készül megcsípni, amikor az egyik eladó ház nyílt napjára megérkezik egy vevőjelölt. Annie körbevezeti a házban, de a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy furgonban van, és éppen elrabolják. Elrablója, akit ő visszaemlékezéseiben egyszerűen csak Pszichónak nevez, egy mindentől elzárt kunyhóba viszi őt.

"Miközben kitolatott a behajtóról, és a ház egyre kisebb lett, nem tudtam felfogni, hogy mi történik. Nem volt valóságos. Az egész nem volt valóságos."

A Pszichó nemcsak a szabadságától fosztja meg a fiatal nőt, de minden önálló döntéstől is. Ő mondja meg, mikor ehet, ihat, pisilhet, zuhanyozhat, ráadásul napi szinten megerőszakolja a lányt. Annie kétségbeesetten keresi a kiutat, de a Pszichó biztosra ment: belakatolt ajtók és műanyag evőeszközök gondoskodnak arról, hogy Annie ne menekülhessen, se így, se úgy.

"Meg akartam kérdezni, mi lett a másik lánnyal, akié a nyaklánc volt, de féltem, hogy meg is mondja."

Már a könyv elején megtudjuk, hogy Annie-nek sikerült valahogy kiszabadulnia, hiszen a történteket a pszichológussal való találkozásai során meséli el. Nemcsak a hegyi kunyhóban átélt eseményekről, de az azóta történtekről és Annie érzéseiről is részletes képet kapunk. Annie egy évet töltött a Pszichó kunyhójában, és ez az egy év testileg-lelkileg megváltoztatta őt. A gyógyulás lassú és nehézkes, és minden dologért, ami annak idején természetes volt, most meg kell küzdenie.

"Érdekes, hogy már nemigen kérdezi senki, hogy érzem magam – nem mintha elmondanám. Csak az a fura, hogy miért nem érdekel senkit, mi van utána – csak a sztori. Szerintem azt hiszik, utána vége is. Bár úgy lenne!"

Lebilincselő könyv ez, végigizgultam az egészet. Nagyon hamar beindul a cselekmény, onnantól pedig körömrágós-szívszorítós a teljes történet. Amikor rájöttem, hogy visszatekintésről lesz szó, féltem, hogy ez megöli az izgalmat, de Annie beszámolói annyira részletesek, hogy olyan, mintha minden most, a szemed előtt történne. Az Annie gyermekkoráról, anyjával való kapcsolatáról szóló részek és a Pszichó magáról elejtett információi nagyon érdekfeszítőek voltak, a szabadulás után pedig Annie minden apró haladásának teljes szívemből örültem, és drukkoltam, hogy a lány élete rendbe jöjjön annyira, amennyire csak ebben a helyzetben lehetséges.

Kicsit meglepődtem, hogy Annie valahol a könyv kétharmadánál kiszabadult, nem tudtam, mi lesz ezután, de a könyv utolsó harmadára egy olyan érdekfeszítő krimi-szálat kaptam, ami önállóan is megállná a helyét. Ritka az olyan könyv, ami az elsőtől az utolsó oldalig fenntartja a feszültséget, és ez most épp ilyen volt.

Ízelítő a külföldi borítókból:

Kiadó: Alexandra Kiadó

Kiadás éve: 2012

Eredeti címe: Still Missing (2010)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 360

Cinder

Lassan itt lenne az ideje, hogy leszámoljak az előítéleteimmel. Határozottan állítottam, hogy a fantasy nem az én világom, az Oni-t mégis kedveltem. Tökéletesen elzárkóztam a zombiktól, az Eleven testek mégis az egyik kedvenc könyvem lett. És most itt van a Cinder, és újabb fal omlott le, én ugyanis pár héttel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy utálom a sci-fit, fogalmam sincs, mi az a kiborg, és el sem tudom képzelni, hogy ilyesmit olvassak, ebben a bejegyzésben mégis éppen arra készülök, hogy ezt a könyvet magasztaljam.

A könyvvel való első találkozásom elég érdekesre sikerült. A történet a klasszikus Hamupipőke-sztori egy elég különleges feldolgozása, és amikor először megláttam, a könyvborítón a feliratot ("Hamupipőke a kiborgok között"), az volt az első gondolatom, hogy az emlékezetes bál-jelenet során Cinder üvegcipő helyett biztosan majd a csini kis műlábát fogja elhagyni. A gyomrom tett egy teljes fordulatot, és innentől kezdve igyekeztem megfeledkezni erről a könyvről.

Ez azonban nem igazán sikerült. Lépten-nyomon belebotlottam a könyv ajánlóiba, és ahogy olvastam a jobbnál jobb véleményeket, egyre kíváncsibb lettem. A gát végül akkor szakadt át, amikor az Alexandra Kiadó nemrégiben 40% kedvezményt adott a saját kiadású könyveire, gyakorlatilag ennek köszönhető, hogy a Cinder a polcomra költözött. Már a könyvesboltból hazafelé tartva elkezdtem olvasni, és azonnal szerelem lett belőle!

De térjünk rá végre a történetre is! :)

Új Pekingben, a Keleti Nemzetközösségben járunk, 126 évvel a IV. Világháború után. Az ország lakosságát egy szörnyű betegség, a letumózis, más néven kékláz tizedeli. Bár az orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek, a betegség oka és gyógymódja egyelőre ismeretlen, így aki elkapja, arra a biztos halál vár.

Ebben az országban él Linh Cinder, aki egy fiatal kiborglány, azaz alapvetően ember, számos testrésze azonban mesterséges. Cinder a Keleti Nemzetközösség legtehetségesebb műszerésze, a magánéletben viszont csöppet sem irigylésre méltó: két mostohatestvérével és gonosz mostohaanyjával él, és bár egyik testvérével jó a viszonya, másik nővére a mostohája igyekszik pokollá tenni Cinder életét. A nemzet állampolgárai lenézik, alantas lényként tekintenek a kiborgokra, így Cinder titokban tartja kiborg mivoltát, arról csak a családja tud.

Miután a királyi műszerészek csődöt mondtak, egy napon Cinder megbízást kap a hercegtől, hogy helyreállítsa meghibásodott androidját. Cinder elvállalja a megtisztelő megbízást, de amikor nekilát a javításnak, olyan titokra bukkan, ami az egész nemzetközösség sorsára hatással van.

Amikor az orvosok önkénteseket keresnek a letumózissal kapcsolatos kísérletekhez, Cinder mostohaanyja gondolkodás nélkül átadja a lányt az orvostudománynak, miközben tisztában van azzal, hogy ezzel a döntéssel gyakorlatilag halálra ítélte a lányt. Azt azonban senki sem sejti, hogy Cinder halála esetén az ország is pusztulásra van kárhoztatva, így minden azon múlik, hogy sikerül-e életben maradnia és megszöknie a laboratóriumból.

A könyv külföldi borítói:

A bejegyzés elején már épp eleget áradoztam a könyvről, nem akarom ismételni magam. A lényeg, hogy teljesen elvarázsolt, és már alig várom a következő részt! Ja, igen, ezt nem is említettem, egyelőre úgy tűnik, négy részes lesz a sorozat, a következő részek a Piroska és a farkas, Aranyhaj, illetve Hófehérke történeteit fogják feldolgozni.

Marissa Meyer amerikai írónő 1984-ben született. Jelenleg Tacomában, Washingtonban él vőlegényével és két macskájával. Első könyve megjelenése előtt 5 évig egy könyvkiadóban dolgozott, 2008-ban pedig részt vett egy íróversenyen, amelyen a Csizmás kandúr egy futurisztikus feldolgozásával indult. A könyvírás mellett az utazás, a borkóstolás, valamint az antikvitásokra való vadászat a szenvedélye.

Kiadó: Alexandra Kiadó

Kiadás éve: 2012

Eredeti címe: Cinder (2012)

Forrás: saját vásárlás

Oldalszám: 431

A szoba

Emma Donoghue:
A szoba

Régóta várt már ez a könyv a polcomon, de valahogy sosem volt hozzá kedvem. Tudtam, hogy nyomasztó, nehéz regény, valószínűleg emiatt halogattam. Pár nappal ezelőtt épp befejeztem egy könyvet, és próbáltam eldönteni, mit is vegyek elő este egy hosszú, forró fürdőhöz, amikor ismét megakadt rajta a szemem. Mire a víz kihűlt, már a 100. oldal környékén jártam, és úgy vitt előre a történet, hogy alig tudtam abbahagyni.

A szoba egy emberrablást és annak következményeit tárja elénk, rendkívül szokatlan módon, egy ötéves kisfiú szemszögéből nézve, az ő tolmácsolásában. Mindezzel jár, hogy a könyv az ötévesekre jellemző szókinccsel íródott, néha rossz szóhasználattal és helytelen ragozással. Kicsit nehéz volt belejönni a ritmusba, de 30-40 oldal után megszoktam az írásmódot, és már egyáltalán nem volt zavaró.