Lois Lowry: Az emlékek őre (Az emlékek őre #1)

A történetről röviden

A regény egy olyan társadalmat mutat be, ahol mindent béke és biztonság hat át; a lakók nem ismerik az háború vagy a nélkülözés fogalmát, világukban teljes harmónia uralkodik. Jonas tizenkét éves, tehát éppen abban a korban van, amikor a gyerekeknek egy ünnepélyes ceremónia keretében a Döntéshozók Tanácsa mondja meg, hogy több éves megfigyelés után milyen foglalkozást kell űzniük hátralévő életükben. Jonas különleges küldetést kap, melynek során azonban kénytelen felismerni, hogy az eddig ismert barátságos világa mögött titkok rejtőznek.

"Az emlékek örökké velünk maradnak."

Véleményem a könyvről

Manapság szinte kötelező minden írónak disztópiát írni. A történet és a helyszín teljesen irreleváns, játszódhat a regény egy kastélyban, a világűrben vagy a föld alatt, lehet szerelmi történet vagy kaszabolós-véres mészárlás, a lényeg, hogy disztópia legyen, és el van adva. Nem tudsz disztópiát írni, vagy csak nincs kedved kitalálni egy új világot? Sebaj! Kezdd azzal a történetet, hogy „70 évvel a IV. világháború után...”, és máris mehet rá a disztópia plecsni!

Az előbbiekből gyaníthatjátok, hogy sokat háborgok a mostanában megjelent disztópiák miatt. Szeretem ezt a műfajt, de sajnos sok regény nem érdemli meg ezt a címet, sokszor úgy érzem, csak az eladás felpörgetése miatt helyeznek a jövőbe egy-egy alapvetően snassz regényt. Ilyen előzmények után kész felüdülés volt, amikor kezembe akadt egy réges-rég a kívánságlistámon szereplő könyv, Az emlékek őre. A regény eredetileg 1993-ban jelent meg, amikor még csak az írt disztópiát, akinek volt is hozzá affinitása, ez pedig meg is látszik a köteten.

Ez a regény nem azzal kezdődik, hogy a jövőben járunk, azt sem mondja senki, hogy Amerika megsemmisült, sőt, az sem kerül szóba, hogy járvány pusztított volna, vagy az emberiség tizede élt volna túl egy világháborút. Ez a könyv csak 236 oldal, ráadásul ifjúsági regény, mégis olyan részletes társadalomkép tárul a szemünk elé, amit bármelyik mai disztópia megirigyelhetne. Ugyan átvesz néhány mintát a nagy elődöktől, így van egy pici 1984-hangulata, mégis, ez az egyszerűen megfogalmazott, meseszerű regény olyan világot tár eléd, amivel ilyen formában garantáltan nem találkoztál még máshol.

A regény filmváltozata a napokban került a moziba, emiatt a könyv is reneszánszát éli. Én nem a film kapcsán ismertem meg a regényt; az Animus Kiadó 2000-es évek elején megjelentetett ifjúsági regényei közül tizenévesen sokat olvastam, de Az emlékek őre ezidáig kimaradt, ezt a hiányosságot régóta terveztem bepótolni. Mivel szeretném megnézni a filmet, mostanra sürgetővé vált a könyv elolvasása, és örülök is, hogy nem halogattam tovább. :)

Bár kíváncsi lennék, hogyan tetszett volna ez a könyv gyerekként, a szívem mélyén örülök, hogy nem olvastam el annak idején. Nagyon komoly regény, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy 15-16 éves kor alatt emészthető és élvezhető lenne. Persze könnyen meglehet, hogy ha most, több mint egy évtized után, felnőtt fejjel újraolvasnám a Stanley, a szerencse fia, a Bradley, az osztály réme, vagy a kiadó sorozatának bármely másik tagját, ugyanezt érezném. Ezek a könyvek nagy kedvenceim voltak 14-16 évesen, és bár nem jellemző rám az újraolvasás, lehet, hogy ismét sort kerítek rájuk.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Animus Kiadó

Kiadás éve: 2001

Eredeti címe: The Giver (1993)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 236

Elnémítva

Jaj, pedig mennyire vártam ezt a könyvet! A Mostohák című első rész volt az egyik legjobb krimi, amit valaha olvastam, és titkon reméltem, hogy legalább ilyen jó lesz folytatás is, de sajnos nem azt kaptam, amit vártam. :(

A stockholmi nyomozóknak ezúttal egy elég komplex ügyet kell megoldaniuk. Egy lelkészt és feleségét holtan találják az otthonukban, és a nyomok (illetve leginkább azok hiánya) miatt egyértelműnek tűnik, hogy maga a lelkész lőtte agyon feleségét, majd saját magát is. Ezt támasztja alá az is, hogy a lelkész mentális problémák miatt hosszú évek óta orvosi kezelés alatt állt. A szóbeszéd szerint a lelkész és családja menekülteket bújtatott vidéki házuk pincéjében, ráadásul köztudott, hogy a lelkész előadásokat is tartott a témában, így esélyes, hogy valakinek nem tetszett, hogy sokat tudott. Ez esetben azonban fejtörésre ad okot, hogy a nyomozók ilyen nyomtalan behatolással és a tetthely tökéletes helyreállításával még nem találkoztak...

Az esettel párhuzamosan egy kisebb, már-már jelentéktelennek tűnő bűntényben is nyomoznak: halálra gázoltak egy férfit, majd elhajtottak a helyszínről. Az eset egyszerű cserbenhagyásos gázolásnak tűnik, azonban a boncolás során kiderül, hogy a férfit nemcsak elütötték, de át is tolattak rajta, így a szándékosság egyértelmű.

Amiről azonban a rendőrség sem tud, az a történet harmadik szála: a könyvben időnként a stockholmi helyszínről Bangkokba váltunk, ahol valaki olyan dologba keveredett, amibe nem kellett volna. Ez a szál nagyon érdekes volt, főleg a kivitelezése, hiszen nem tudjuk, kiről lehet szó, nemcsak a nevét nem említik, de még a neméről vagy a bőrszínéről sem olvashatunk. Így csak annyit tudhatunk, hogy az illetőnek köze van az eseményekhez, de a konkrétumok a könyv végéig rejtve maradnak.

 Az alaptörténet tetszett, ötletes volt. Egy lelkész, aki rossz dolgokba keveredik, mentális problémákkal küzd, majd öngyilkos lesz? Azonnal megfogta a fantáziámat. Ahogy azonban haladtunk előre a történetben, egyre gyakrabban csalódtam, és éreztem, hogy egyre jobban elveszítem az érdeklődésemet a könyvvel kapcsolatban. Végigolvastam, de közben voltak dolgok, amik nagyon zavartak: túl sok szálon futott a történet. Ez alatt nem a fent említettekre gondolok, mert azok jók és érdekesek voltak. Sokkal inkább a magánéleti dolgokra gondolok. Ha az ember krimit vesz a kezébe, azt azért teszi, mert krimit akar olvasni, nem pedig romantikus történeteket és személyes tragédiákat.

Persze nem baj, sőt, jó is az, ha a nyomozás közben megismerhetjük a főszereplőket, de itt a krimin kívül még legalább három magánéleti vonal is volt, amit a bűnügyi sztori mellett túl nagy szerepet kapott. A történet egyes részeit ráadásul egy bevándorló szemén keresztül láthattuk, így már tényleg rengeteg szereplő és nagyon sok párhuzamos szál volt a könyvben.

Alapvetően nincs azzal gond, hogy sok szereplő és sok vonal van egy történetben, csak azok legyenek rendszerezettek, és okkal legyenek a könyvben. Az pedig nem jó ok, hogy egyébként csak 250 oldal lenne a  könyv, adjunk hozzá még száz oldalnyi sallangot! Itt viszont sajnos ezt éreztem. Ha már a Fredrika Bergman-sorozatról van szó, akkor bőven elég lett volna Fredrika magánéletét beleszőni az eseményekbe. Sajnos nem ez történt, emiatt viszont végig az volt az érzésem, hogy az írónő azért használ ennyi szereplőt és ennyi eseményt, hogy a tettesről elterelje a figyelmet. Az a baj, hogy ezzel elérte, hogy magáról a könyvről is sikerült elterelnie az érdeklődésemet. :(

Kristina Ohlsson 1979-ben született a dél-svédországi Kristianstadban. Most Bécsben él és dolgozik, mint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet terrorizmusellenes szakértője. Korábban a Svéd Titkosszolgálatnál, a Svéd Külügyminisztériumban, valamint a Svéd Nemzetvédelmi Egyetemen tevékenykedett, ahol a Közel-Kelet és az Európai Unió külpolitikájának szakértője volt.

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Tusenkönor (2010)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 349

Váróterem #5

A vasárnapi váróterem mostantól simán váróterem néven jelentkezik. :)

A "váróterem" rovat a megjelenés előtt álló, vagy frissen megjelent könyvek gyülekezőhelye. Időről időre bemutatom itt azokat a könyveket, amelyeknek olvasását különösen várom! :)

Kristina Ohlsson első krimijét, a Mostohák című regényt már volt szerencsém olvasni, nagyon élveztem. A napokban jelent/jelenik meg második kötete, Elnémítva címmel, amit szintén kíváncsian várok.

A falon túl

Johan Theorin:
A falon túl

1972-ben a Svédországhoz tartozó Öland szigetén a hatéves Jens átmászik a telküket lezáró kerítésen, és ártatlan felfedezőútra indul. Nem sokkal később szokatlanul sűrű köd lepi el a szigetet, és a kisfiú soha többé nem tér haza...

Húsz évvel később Jens édesanyja, Julia magányosan és szomorúan tengeti mindennapjait: sosem tudta feldolgozni kisfia elvesztését, a magyarázatot pedig, miszerint Jens valószínűleg a tengerbe fulladt, nem tudja elfogadni. Bánatát gyógyszerekbe és alkoholba igyekszik fojtani. Amikor megtudja, hogy édesapja egy névtelen csomagot kapott a kisfiú szandáljával, újra feléled benne a remény, hogy talán kisfia nyomára bukkanhat.

Julia visszatér Ölandra, és édesapjával karöltve a szigeten élő ismerőseik egyre halványuló emlékei alapján próbálja meg felgöngyölíteni az eset szálait. Bár elég kevés nyom, jel és emlék áll rendelkezésükre, a gyanú középpontjába mindig ugyanaz az ember kerül...

A kőfejtő

Camilla Läckberg:
A kőfejtő
(Fjällbacka #3)

Fjällbacka csendes város, átlagos otthonokban átlagos családokkal. A rendőrségnek jobbára csak a Florin és Wiberg család örökös perlekedésével van dolga, így nem csoda, hogy az egész város megdöbben, amikor a helyi homártelep egyik rákászának homárkosarába egy hatéves kislány holtteste akad. Patrik Hedström nyomozót kétszeresen is letaglózza a szörnyű esemény: újdonsült apukaként bele sem mer gondolni egy gyermek elvesztésébe, ráadásul a holttest megpillantásakor arculcsapásként éri a felismerés, hogy a vörös hajú kislány nem más, mint élettársa, Erica barátnőjének kislánya.

Mostohák

Kristina Ohlsson:
Mostohák
(Fredrika Bergman #1)

Amikor krimit olvasok, mindig megfordul a fejemben, hogy vajon milyen a jó krimi? Az, ami félrevezet, majd a végkifejlettel teljesen meglep, vagy az, amelyikben több kirakódarabkát is össze tudsz illeszteni helyesen, és csak az utolsó puzzle részlet okoz igazi meglepetést?

Eddigi tapasztalataim alapján azt mondanám, mindkettőből válhat jó krimi, mindkettő lehet izgalmas és érdekes egyaránt. Szeretek agyalni a történeteken, és mindig találok valami logikus megoldást, bár az esetek többségében nem azt, ami mellett végül az író dönt. Ennél a könyvnél jól illesztettem össze a darabkákat, sőt, már nagyjából a történet felénél tudtam, mit titkol Sara, de így is nagyon élvezetes volt olvasni (már amennyire egy gyomorforgatóan kegyetlen gyilkos ténykedéseiről olvasni élvezet).