A legtöbb történet esetén a végkifejlet a legnagyobb rejtély, hiszen nem tudhatod, hogy egymásra talál-e a két kedvenc szereplőd, rájössz-e, ki a gyilkos, vagy valóra válnak-e a főszereplő álmai. A Csillagainkban a hiba esetén – bár a pontos végkifejletet nem feltétlenül találod ki - sajnos biztos lehetsz benne, hogy nem vár rád happy end. De itt nem is ez a lényeg, hanem az út, ahogyan eljutsz a végéig. Ez az út pedig szívbemarkoló és rettentően fájdalmas, mégis annyi szépséggel van tele, hogy sosem fogod elfelejteni!"Néha elolvasunk egy könyvet, és ez eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet."
Hazel még csak 16 éves, de már három éve elkeseredett harcot vív a pajzsmirigyrákkal. Betegségét túl későn fedezték fel, így már akkor végstádiumban volt, amikor rájöttek, hogy baj van. Egy kísérleti gyógyszer, a Phalanxifor segít, hogy állapota ne romoljon tovább, Hazel azonban ezzel együtt is minden pillanatban a szakadék szélén táncol. Tüdeje nem működik rendesen, ezért egy gurulós kiskocsin mindenhová oxigénpalackot húz magával, hogy amennyire csak lehet, teljes életet élhessen.
Egy terápiás csoportban megismerkedik Augustus-szal, aki oszteoszarkóma miatt elveszítette az egyik lábát, és most műlábbal él. A két fiatal között hamarosan csodálatos, gyengéd szerelem szövődik, bár mindketten tisztában vannak vele, hogy boldogságuk közel sem tarthat örökké.
"Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól."
Bevallom, rettenetesen féltem ettől a könyvtől... attól tartottam, hogy hatásvadász lesz, hogy csak a témája miatt lett híres, nem pedig a stílusa és kivitelezése miatt. Olvastam már Alzheimerről, rákról, autizmusról szóló könyveket, és időnként volt már olyan érzésem, hogy az író nem is ad igazi egyéniséget a szereplőinek, egyszerűen arra támaszkodik, hogy ezek a témák önmagukban is úgy vonzzák az embereket, mint a virág a méheket.
John Green azonban már az első oldalakon bebizonyította, hogy a Csillagainkban a hiba nem a sajnálkozásra és a szánalomra épít, hanem valóban valami különlegeset ad. Nem sokat olvastam előzetesen a könyvről, csak azt tudtam, hogy mindenki imádja, és film is készült már belőle. Amikor hazahoztam, azt hittem, hogy tömény szomorúságot fogok a kezemben, de hamar kiderült, hogy a könyv sok-sok nevetést és még több romantikát tartogat. A történet befészkeli magát a szívedbe és a lelkedbe, és még jóval az olvasás befejezése után sem hagy nyugodni. Számomra a jó könyv csalhatatlan ismérve az, hogy a befejezése után is sokáig foglalkoztat, akár boldog, akár szomorú leszek tőle.
Meglehetősen ritka, hogy megríkat egy-egy könyv. Könnyen beleélem magam a történetekbe, és gyakran előfordul, hogy egy vicces résznél hangosan is felkacagok, de a sírás az más tészta. Ha elszomorít és rátelepedik a hangulatomra, az olvasás számomra akkor is alapvetően csak egy nagyon kellemes időtöltés, amitől a sírás elég távol áll. Itt viszont nem tudtam megállni, ráadásul háttérként elindítottam a film zenéjét, ami csak még egy lapáttal rátett a szomorúságomra, így a könyv utolsó fejezetét már alig láttam, annyira könnyeztem."A fájdalom megköveteli, hogy érezzék!"
Tisztában vagyok vele, hogy ismét felszakítom a sebet, de mindenképpen meg kell néznem a belőle készült filmet is. A férjemet nem sikerült rábeszélnem, hogy eljöjjön velem, így holnap egyedül megyek moziba. Remélem, nem fogok nagyon kikészülni!
A könyv legszebb külföldi borítói:
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: The Fault in Our Stars (2012)
Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző
Oldalszám: 296
.gif)
