A stockholmi nyomozóknak ezúttal egy elég komplex ügyet kell megoldaniuk. Egy lelkészt és feleségét holtan találják az otthonukban, és a nyomok (illetve leginkább azok hiánya) miatt egyértelműnek tűnik, hogy maga a lelkész lőtte agyon feleségét, majd saját magát is. Ezt támasztja alá az is, hogy a lelkész mentális problémák miatt hosszú évek óta orvosi kezelés alatt állt. A szóbeszéd szerint a lelkész és családja menekülteket bújtatott vidéki házuk pincéjében, ráadásul köztudott, hogy a lelkész előadásokat is tartott a témában, így esélyes, hogy valakinek nem tetszett, hogy sokat tudott. Ez esetben azonban fejtörésre ad okot, hogy a nyomozók ilyen nyomtalan behatolással és a tetthely tökéletes helyreállításával még nem találkoztak...
Az esettel párhuzamosan egy kisebb, már-már jelentéktelennek tűnő bűntényben is nyomoznak: halálra gázoltak egy férfit, majd elhajtottak a helyszínről. Az eset egyszerű cserbenhagyásos gázolásnak tűnik, azonban a boncolás során kiderül, hogy a férfit nemcsak elütötték, de át is tolattak rajta, így a szándékosság egyértelmű.
Amiről azonban a rendőrség sem tud, az a történet harmadik szála: a könyvben időnként a stockholmi helyszínről Bangkokba váltunk, ahol valaki olyan dologba keveredett, amibe nem kellett volna. Ez a szál nagyon érdekes volt, főleg a kivitelezése, hiszen nem tudjuk, kiről lehet szó, nemcsak a nevét nem említik, de még a neméről vagy a bőrszínéről sem olvashatunk. Így csak annyit tudhatunk, hogy az illetőnek köze van az eseményekhez, de a konkrétumok a könyv végéig rejtve maradnak.
Az alaptörténet tetszett, ötletes volt. Egy lelkész, aki rossz dolgokba keveredik, mentális problémákkal küzd, majd öngyilkos lesz? Azonnal megfogta a fantáziámat. Ahogy azonban haladtunk előre a történetben, egyre gyakrabban csalódtam, és éreztem, hogy egyre jobban elveszítem az érdeklődésemet a könyvvel kapcsolatban. Végigolvastam, de közben voltak dolgok, amik nagyon zavartak: túl sok szálon futott a történet. Ez alatt nem a fent említettekre gondolok, mert azok jók és érdekesek voltak. Sokkal inkább a magánéleti dolgokra gondolok. Ha az ember krimit vesz a kezébe, azt azért teszi, mert krimit akar olvasni, nem pedig romantikus történeteket és személyes tragédiákat.
Persze nem baj, sőt, jó is az, ha a nyomozás közben megismerhetjük a főszereplőket, de itt a krimin kívül még legalább három magánéleti vonal is volt, amit a bűnügyi sztori mellett túl nagy szerepet kapott. A történet egyes részeit ráadásul egy bevándorló szemén keresztül láthattuk, így már tényleg rengeteg szereplő és nagyon sok párhuzamos szál volt a könyvben.
Alapvetően nincs azzal gond, hogy sok szereplő és sok vonal van egy történetben, csak azok legyenek rendszerezettek, és okkal legyenek a könyvben. Az pedig nem jó ok, hogy egyébként csak 250 oldal lenne a könyv, adjunk hozzá még száz oldalnyi sallangot! Itt viszont sajnos ezt éreztem. Ha már a Fredrika Bergman-sorozatról van szó, akkor bőven elég lett volna Fredrika magánéletét beleszőni az eseményekbe. Sajnos nem ez történt, emiatt viszont végig az volt az érzésem, hogy az írónő azért használ ennyi szereplőt és ennyi eseményt, hogy a tettesről elterelje a figyelmet. Az a baj, hogy ezzel elérte, hogy magáról a könyvről is sikerült elterelnie az érdeklődésemet. :(
Kristina Ohlsson 1979-ben született a dél-svédországi Kristianstadban. Most Bécsben él és dolgozik, mint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet terrorizmusellenes szakértője. Korábban a Svéd Titkosszolgálatnál, a Svéd Külügyminisztériumban, valamint a Svéd Nemzetvédelmi Egyetemen tevékenykedett, ahol a Közel-Kelet és az Európai Unió külpolitikájának szakértője volt.
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Tusenkönor (2010)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 349
.jpg)
