Joss Stirling: Crystal (Lélektársak #3)

A Lélektársak-trilógia befejező részéhez érkeztünk. Aki olvasta az előző bejegyzéseket, tudja, hogy nem voltam kibékülve az első két rész fordításával, jobban szólva megkeserítette a könyv olvasását. A harmadik részt már más fordította, és ez hihetetlen felüdülés volt. Mivel cselekményében is a befejező rész tetszett a legjobban, nagyon jó élménnyel zártam a sorozatot.

A történet főszereplője – és egyben narrátora – ezúttal Crystal, aki félig egyiptomi, félig angol származású savant család hetedik gyermekeként született, így valami egészen rendkívüli képességet vártak tőle. Crystal azonban családja legnagyobb bánatára és megdöbbenésére mindössze arra képes, hogy megtaláljon tárgyakat. Bizony, ha elvesztetted a telefonodat, egy pillanat alatt megtalálja neked, ennél többre azonban nem képes. Nem tud mások gondolataiban olvasni, nem tudja megállítani az időt, a telepátiától pedig egyenesen hányinger és fejfájás gyötri.

„Én voltam az, akit Harry Potter világában muglinak hívtak volna. Egy átkozott mugli. Mint hetedik gyerektől, mindenki azt várta tőlem, hogy valami igazán nagy dobással rukkolok majd elő. Ehelyett kaptak egy lányt, aki meg tudja mondani, hol hagytad el a kulcsaidat.”

Crystal egész életében a testvérei árnyékában élt, és tudja, hogy sosem találhatja meg a lélektársát, telepátia nélkül ugyanis ez nem lehetséges. Ha emiatt nem érezné elég nyomorultul magát, akkor bónuszként rögtön a történetünk elején kénytelen az első sorból végignézni, ahogy nővére, Diamond gyakorlatilag belebotlik saját lélektársába – Trace Benedictbe -, akivel azonnal el is döntik, hogy összeházasodnak.

Mivel a lányok Velencében élnek, Diamond és Trace úgy határoznak, hogy az esküvőt is ott tartják meg. A készülődés gyorsan megy, a lánybúcsú azonban katasztrófába torkollik, amelyből csak egyvalaki mentheti meg őket, és ez a valaki nem más, mint Crystal. De vajon képes lesz felébreszteni szunnyadó savant-képességeit, ha a családja élete múlik rajta?

"Még rengeteg hibát fogsz elkövetni. Nem számít, mennyi idős az ember, erről sosem szokik le."

Úgy érzem, az első két kötetben lévő döccenők után egy zseniális befejező részt kaptam. Bár a hét testvér közül csak négyen találtak lélektársra a szemünk előtt, és szívesen olvasnék még a Benedict-testvérekről, mégsem érzek hiányt. Kerek egész volt a történet, és összességében nagyon szerettem ezt a trilógiát, még ha ez nem is mindig látszott rajtam. :)

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Seeking Crystal (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 316

Joss Stirling: Phoenix (Lélektársak #2)

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a Lélektársak-trilógia három részét egyszerre ki tudtam kölcsönözni, így nem kell szünetet tartanom a részek között. A második rész a Phoenix címet viseli, utalva a főszereplőre.

"Senki nem maga választja a lélektársát."

Phoenix Londonban él egy savant-közösségben, különleges képességeit tolvajlásra használja. Phoenix ugyanis képes pár másodpercre „lefagyasztani” az embereket, akik így nem érzékelik az idő múlását. Pillanatok alatt kizsebeli őket, és mire felocsúdnak, ő már messze jár.

Ezúttal azonban máshogy alakul a helyzet, a kiszemelt áldozat ugyanis Yves, a hét Benedict-fiú egyike, aki szintén savant. Yves Benedict, a csupaszív, jóképű informatikai zseni, és Phoenix, a piti londoni tolvaj élete - akár akarják, akár nem - örökre összekapcsolódik, hiszen a sors furcsa fintoraként kiderül, hogy ők egymás lélektársai. Sajnos erről Phoenix közössége is tudomást szerez, és a fiú élete hamarosan veszélybe kerül. De vajon a szerelem ebben az esetben is mindent megold?

"Az, hogy rád találtam, a legeslegjobb dolog, ami valaha történt velem az életben."

Ezzel a második résszel kicsit már könnyebb dolgom volt, mert szerencsére nem hasonlított kísértetiesen más regényekre, így önmagáért tudtam szeretni. Persze nehezítésként itt is meg kellett küzdenem a fordító gyatra munkájával, ami – ha lehet – még durvább mértéket öltött. Nem akartam egy újabb bejegyzést ennek szentelni, de annyi félrefordítás és furcsaság gyűlt össze, hogy ismét különvettem őket.

Magát a regényt azonban most is a fordítástól függetlenül értékelem. Mivel ebben a részben eredetibbnek találtam az ötleteket, mint az elsőben, és a végkifejlet is jobban tetszett, mindenképpen jobb volt, mint az első rész. Furcsa, hiszen ez a könyv nemhogy nem hordozza magában a szokásos „középső rész”-betegséget, de még túl is szárnyalja az elsőt. Remélem, a harmadik még jobb lesz! :)

Negatívumként megemlíteném, hogy számomra rejtély, hogy miért került át a család több tagja is hirtelen Londonba. Bár említettek valami konferenciát, arra, hogy miért vesz rajta részt három testvér is, valahogy nem kaptam kielégítő választ. A valódi okot persze sejtem, hiszen mennyire lenne életszerű, ha az összes lélektárs házhoz jönne Wrickenridge-be, a világvégi kisvárosba, ahol a fiúk eredetileg élnek? Emiatt értem, hogy ki kellett mozdítani őket, csak a könyvben felejtették el ezt normálisan megindokolni, mint ahogy a főszereplő, Phoenix leírása is kimaradt. Ha az életem múlik rajta, akkor sem tudom megmondani, hogy szőke volt-e vagy barna, vagy egész egyszerűen nem tettek róla említést (ha valaki mégis megtalálja a könyvben, jelezze légyszi, hátha kiderül, hogy én siklottam át felette valahogy). :)

____________________

update: Catzy jelezte, hogy a könyvben csak leírják Phoenixről, hogy sötét a haja. Közben megtaláltam azt is, hogy mediterrán kinézetűnek jellemzik, bár ezt csak az utolsó fejezetben, így addig sötétben tapogatózik az ember. A könyv elején ugyan megtudhatnánk, hogy a szeme sötétkék, ez azonban a fordításból már kimaradt... (arról, hogy a komplett szöveg itt sem egészen azt jelenti, mint eredetiben, már ne is beszéljünk).

"I checked my appearance in the shard of mirror still hanging over the sink in my bathroom. My tan made my dark blue eyes look lighter than normal; my shoulder length hair had been rough cut by me a week ago and now fell in unequal wisps about my face, flipping up at the ends."

"A mosdóban lógó csorba tükörben is ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elől meg az arcomba lógtak."

____________________

Már elkezdtem olvasni a befejező részt - amelyet szerencsére más fordított -, így hamarosan jövök a Crystal beszámolójával is.

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Stealing Phoenix (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 314

Joss Stirling: Sky (Lélektársak #1)

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel. Először is, nem tudom eldönteni, hogy az Alkonyatot olvastam-e vámpírok és vérfarkasok nélkül, vagy a Tökéletes kémiát, némi természetfölötti vonallal… A másik okról a bejegyzés végén, előbb ismerjük meg kicsit a történetet!

Sky tizenhat éves, alacsony, szőke, félénk angol lány, aki nevelőszüleivel él, miután hatéves korában kitették egy autóból az út mentén. Ebből az időszakból semmire sem emlékszik, még az eredeti nevét sem tudja. Sky különleges lány, ha ránéz az emberekre, látja, hogy milyen színű az aurájuk, ezt a képességét azonban a rengeteg rossz emléke miatt mélyen magába temette.

Amikor szülei munkája miatt Amerikába költöznek, Sky legfőbb célja mindössze az, hogy szinte láthatatlanná váljon új iskolájában. A csendes coloradoi kisváros erre remek helyszín is lenne, ha Sky nem ismerkedne meg a jóképű Zed Benedicttel, aki különös módon képes vele hangok nélkül beszélni… Sky tőle tudja meg, hogy valójában savantnak született, és Zed az ő lélektársa. Sky még fel sem tudja fogni a hallottakat, amikor kiderül, hogy a Benedict-családdal való kapcsolat halálos veszélyt jelent számára.

"Ha valaki megtalálja a lélektársát, a dolgok teljesen megváltoznak körülötte. Olyan, mint egy boldogságinjekció."

A könyv a Lélektársak-trilógia első kötete. A három rész egy-egy Benedict-testvér történetét meséli el. A könyv alapötlete tetszett, érdekesek voltak a savant-képességek is, de – bár utálom, hogy minden második könyvet Alkonyat-koppintásnak kiáltanak ki – nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én ezt egyszer már olvastam... új lány egy Isten háta mögötti kisvárosban, egy fura család, ahol mindenki más képességgel van megáldva (telepátia, jövőbelátás, tudatmódosítás), egy fiú, aki először úgy kerüli a lányt, mintha undorodna tőle, aztán egyik napról a másikra már udvarol neki, és persze a lány, aki nem önmaga miatt, hanem azért kerül veszélybe, mert kapcsolatba kerül a különös családdal.

A három kötetben három különböző fiútestvér története a Tökéletes kémiára emlékeztet, ezt erősítette bennem jónéhány, az iskolában játszódó részlet, valamint Zed Benedict „latinos kinézete” is. Most komolyan, mennyire reális a latinos kinézet egy olyan városkában, ahol egyfolytában havazik, egy olyan családban, amelyik síliftet üzemeltet?

Bár végig déjà vu-érzéssel olvastam a könyvet, azért összességében egész jól elvoltam vele. Nem sok eredetiség volt benne, és kicsit kiszámítható is volt, valahogy mégis megfogott. A könyv borítója viszont elismerést érdemel, nekem ez keltette fel a figyelmemet a sorozat iránt, korábban nem találkoztam a könyvvel, csak amikor megláttam a könyvtár polcán. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. :)

A bejegyzés elején említettem egy másik okot is, amiért gondom volt a könyvvel, ez azonban már nem az írónőn múlt: egyszerűen nem tudok túljutni a tényen, hogy ilyen gyalázatos fordítással még sohasem találkoztam. :( Annyira igénytelen munka, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette, viszont igyekszem magától a történettől külön kezelni, így az ezzel kapcsolatos észrevételeimnek külön bejegyzést szenteltem.

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: Manó Könyvek Kiadó

Kiadás éve: 2012

Eredeti címe: Finding Sky (2010)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 346