Tracey Garvis Graves: Kötelék

A történetről röviden

T.J. Callahan 16 éves, és alig néhány hónapja győzte le a rákot. A kezelések következtében kimaradt az iskolából, ezért szülei úgy döntenek, egy magántanárt fogadnak mellé nyárra, aki a Maldív-szigeteki nyaralásuk ideje alatt korrepetálhatja T.J.-t. Anna Emerson 30 éves, és épp egy szerelmi válság kellős közepén jár, így kapva kap az alkalmon, amikor felajánlják neki a potya-nyaralással egybekötött állást.

T.J. és Anna pár nappal a család után, egy külön hidroplánon indul útnak, gépük azonban az óceánba zuhan, ők pedig egy lakatlan szigetre sodródnak. Bár mindig reménykednek abban, hogy rájuk találnak, időközben évek telnek el, és T.J. sem gyerek többé.

Véleményem a könyvről

Essünk túl egy apró negatívumon, utána már csak jó dolgokról írok! Ez a negatívum nem a könyvre, hanem a fülszövegre vonatkozik, az ugyanis szerintem kissé félrevezető. Az utolsó mondat azt írja, hogy "Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett." Itt szeretném leszögezni, hogy bár a mondat ezt sugallja, egyáltalán nem arról van szó, hogy egy begerjedt kamasz álló szerszámmal üldöz egy szerencsétlen tanárnőt egy lakatlan szigeten, sőt, azt, ami a szigeten kettejük között történik, bárminek nevezném, csak éppen veszélynek nem...

És akkor jöjjön a csupa jó! Szereplőink szigetre kerülésük után csak a túlélésért küzdenek. A gazdag fiúnak és a törékeny tanárnőnek fogalma sincs arról, hogyan kell élelmet és vizet szerezni, vadászni vagy tüzet gyújtani, így minden napjuk egy-egy újabb kihívás és felfedezés. A sziget rengeteg megoldandó probléma forrása, de Anna és T.J. jól veszik az akadályokat. Hamar beleszoknak a túlélés rutinjába, így gyorsan telnek a hónapok.

Bevallom, az olvasás előtt kicsit féltem a szerelmi száltól, mert az ekkora korkülönbséget – főleg a nő "javára" – elég húzósnak tartom, de szerencsére a könyvben sikerült élethűen ábrázolni a romantikus szálat: szereplőink számára előbb teljesen tabu volt a romantika, ezt némi tépelődés követte, végül évek teltek el, mire tényleg történt valami közöttük. Ekkorra már úgy összecsiszolódtak, hogy ahelyett, hogy szemernyit is megbotránkoztam volna, szívből drukkoltam nekik.

A történet váltott szemszöget használ, így a fejezeteket felváltva olvashatjuk Anna és T.J. nézőpontjából. A cselekmény már az első fejezetben beindul, és később is minden oldalon vár valami újdonság. Érzelmekben nincs hiány: szomorúság, kilátástalanság, boldogság, szerelem, gyász, félelem és humor egyaránt megjelenik a könyvben, ráadásul az írónő olyan remekül váltogatja ezeket, hogy sosem tudhatod, sírni vagy nevetni fogsz a következő oldal olvasásakor. Ettől a váltakozástól a regény sodró lendületű és izgalmas, már-már a letehetetlen kategóriába sorolnám. Tökéletes olvasmány.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: On the Island (2011)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 332

Susan Wilson: A táncoló kutya

A történetről röviden

Justine Meade élete nem csupa vidámság. Miután mostohaanyja elüldözte, saját családja pedig szétesett, senkije nem maradt, csak kutyája, Mack. Amikor Justin megtudja, hogy édesapja haldoklik, úgy dönt, visszatér régi otthonába, hogy elbúcsúzhasson tőle, ám ekkor még nem is sejti, hogy a hosszú út során Macknek nyoma vész. Justin elkeseredetten keresi kutyáját, de nincs sok reménye.

Ed és Alice Parmalee lányuk hét évvel ezelőtti halála óta önmaguk árnyékaként élnek. Házasságukat sem a szerelem, inkább csak a megszokás tartja már össze. Egy szép napon befogadnak egy kóbor kutyát, és életükbe hamarosan visszatér a szeretet és a vidámság.

"A nevem Justine Meade, és életem negyvenhárom éve alatt csupán maroknyi ember volt, akit szerettem. Nem, ez túlzás. Kettő. Ketten voltak, akiket az ostobaságom és az önzésem miatt elveszítettem. Az egyik a fiam volt. A másik a kutyám."

Véleményem a könyvről

Állatbarát vagyok, de ritkán vagyok vevő az állatos történetekre. Erről a könyvről azonban csupa jó véleményt olvastam, így végül beadtam a derekam. Egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számítottam, de ez nem azt jelenti, hogy rossz vagy jó irányban tért volna el tőle, egyszerűen csak teljesen más volt.

A könyvben pozitív és negatív karakterek egyaránt felbukkannak, a kép nagyon változatos, ráadásul egy-egy apró mozzanat miatt a negatív karakter is szerethetővé, és a pozitív karakter is utálatossá válhat. A Mack szemszögéből írt részeket különösen szerettem, örülök, hogy nem „beszélt” a kutya, de az érzései és gondolatai nagyon érdekesek voltak.

A pásztorkutya a génjeibe kódolt késztetés miatt egyfolytában azon dolgozott, hogy a körülötte lévő embereket összeterelje, és ezt sikeresen meg is tette. Mack egészen megváltoztatja a szereplők életét, miközben az olvasót is szórakoztatja. A történet véleményalkotásra is készteti az olvasót, olvasás közben el fogsz játszani a gondolattal, hogy kinél van Mack helye. Annál, aki kölyökkora óta nevelte, de gondatlansága miatt elveszítette, vagy annál, aki befogadta és most már mindennél jobban szereti őt? Kicsit olyan ez, mint egy örökbefogadás, ahol szintén minduntalan felbukkan a kérdés, hogy vajon az-e az igazi szülő, akinek a génjeit hordozza a gyerek, vagy az, aki gondozza és szereti őt?

Nem kiugró alkotás, valamiért mégis egyedi és emlékezetes könyv ez, örülök, hogy elolvastam. Kutyabarátoknak és a kedves történetek kedvelőinek szívből ajánlom a regényt.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: The Dog Who Danced (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 324

Erica Bauermeister: Ízek életre-halálra

Sokáig kerülgettem ezt a könyvet a könyvtárban, három látogatásomkor is benne volt a kölcsönzendő kupacomban, aztán mindháromszor visszatettem az utolsó pillanatban. Az ok, amiért ennyire ódzkodtam tőle, a témája, ez ugyanis gasztroregény, ezzel a műfajjal pedig nem túl rózsás múltra tekintek vissza. Egy ideig azt hittem, felnőtt nőként lassacskán ilyeneket „illene” olvasnom, így két éve egy gyenge pillanatomban csere és rukkola útján körülbástyáztam magam egy csomó ilyen témájú könyvvel. Pár hét alatt Frances Mayes és Joanne Harris csaknem teljes életműve költözött a polcaimra, én pedig kimondhatatlanul örültem nekik...

Egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni őket. Hónapokig kísérleteztem velük, időnként levettem egy-egy újabb könyvet a polcról, hátha végre ráérzek az ízükre, de hiába volt minden próbálkozásom, az első fejezetnél tovább egyikben sem jutottam... azóta a könyvek új gazdára találtak, én pedig kerülök mindent, ami gasztro vagy mediterrán. De valahogy ez a regény továbbra is piszkálta a fantáziámat, így legutóbbi könyvtári ámokfutásom során mégiscsak elhoztam.

Közlemény

Hamarosan indul az Alapvető Hozzávalók Iskolájának

új tanfolyama

Lillian már kislány korában megszerette a főzést, olyannyira, hogy felnőttként saját éttermet nyitott, ahol séfként dolgozik. Minden hónap első hétfőjén tanfolyamot tart „Alapvető Hozzávalók Iskolája” címmel, amely során a résztvevőket bevezeti a sütés-főzés rejtelmeibe. Nem szokásos főzőtanfolyam ez, Lilian ahelyett, hogy recepteket diktálna, olyan feladatokat ad a résztvevőknek, amelyek során azok nemcsak a főzésben, de saját lelkük rejtelmeiben is elmerülhetnek. A könyv kezdetén épp új kurzus indul, amelyre nyolcan jelentkeznek. A csoport összetétele nem is lehetne változatosabb; találunk köztük kétbalkezes pincérlányt, idősödő házaspárt, fiatal belsőépítészt és kétgyermekes anyukát is.

A könyv valójában visszatekintések, emlékek összessége, minden tanfolyami estét más-más résztvevő szemszögéből ismerhetünk meg, és betekintést nyerünk az illető múltjába is. A sorsok, életutak, és az ok, amiért részt vesznek a tanfolyamon, mindannyiuknál más. Mindegyikük visszaemlékezét érdeklődve olvastam, hiszen ahhoz képest, hogy egy-egy szereplőre csak 20-40 oldal jut a könyvben, rendkívül érdekes élettörténeteket ismerhetünk meg. A sorsok legtöbbször szomorúak, mindegyiküknél akadnak megoldandó problémák, megválaszolatlan kérdések vagy elfojtott érzések, amelyek feldolgozásában a tanfolyam – bár nem ez volt az elsődleges cél – végül mégis segítséget nyújt.

– De, tudod, összességében úgy gondolom, néha jó nem tudni dolgokat.
– Miért?
– Azért, mert ha nem tudod a választ, akkor minden… lehetőséggé válik.

Az élmény, amit ettől a könyvtől kaptam, egyszerűen csodálatos volt! Szívmelengető és keserédes történetek, illatos fűszerek, különleges receptek és ínycsiklandó ételek elevenedtek meg előttem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a könyvet. Amit külön kiemelnék, azok az írónő gyönyörű és magával ragadó hasonlatai, amelyek szerencsére hemzsegnek a könyvben.

Ezek voltak a kedvenceim, hát nem imádnivalóan szemléletesek?

„A nagy kék fazékban finoman fortyogott a víz, s benne a burgonyák nyájas megadással dülöngéltek ide-oda, mint egy túlzsúfolt busz utasai.”

„Mellette, szint elbújva a helyiség sarkában, egy fiatal férfi üldögélt, akinek mintha még az ingébe is belevasalták volna a szomorúságot.”

„A bank és a helyi mozi épületének fegyelmezett vonalai között az étterem szokatlan látványt nyújtott, egy maréknyi színkavalkádot s lágyan mozduló íveket. Mint valami kajla szerelmi viszony a máskülönben rendezett élet kellős közepén.”

A könyv legszebb külföldi borítói:

  

Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó

Kiadás éve: 2011

Eredeti címe: The School of Essential Ingredients (2009)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 276

Talált vágyak osztálya

Allison Winn Scotch:
Talált vágyak osztálya

Hónapokkal ezelőtt kiszúrtam ezt a gyönyörű borítójú könyvet (igen, igen, engem egy szép borítóval le lehet venni a lábamról), de amikor olvastam, hogy a főszereplőt rákkal diagnosztizálják, majdnem lemondtam a róla. Szinte bármit elolvasok, legyen az vidám vagy szomorú történet, csöpögős lányregény vagy vérfagyasztó krimi, de az ilyen komoly betegségekről szóló beszámolók egyfajta tabu témát jelentenek nálam. Hajlamos vagyok beleélni magam a főszereplő helyzetébe, és mivel elég durva orvos- és kórházfóbiám van, nagyon meg szokott viselni, ha valaki E/1-ben számol be a betegségéről és a kezelésről, és ezen még az sem segít, hogy tudom, kitalált történetről van szó.

Persze néha győz a kíváncsiságom, de általában igyekszem távol tartani magam ezektől a könyvektől. Most is majdnem ez történt, de aztán elolvastam az írónő ajánlóját, és a kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen. Nem bántam meg! :)

Add vissza az életem!

Liane Moriarty:
Add vissza az életem!

Vajon mit tennék, ha egy nap beütném a fejem, és elfelejteném életem utolsó tíz évét? A 16 éves énem gondolatai és érzései egy 26 éves testben, 2003 helyett 2013-ban... vajon hogyan fogadnám az új életemet?Nem vagyok már középiskolás, akinek az a legnagyobb gondja, hogy írnak-e aznap dolgozatot, nem sírom ki a szemem véresen komoly kéthetes "kapcsolatok" elmúlását gyászolva, nem a szüleimmel és még csak nem is ugyanabban a városban élek, illetve 65 kiló sem vagyok már... Hogyan fogadná, hogy túl vagyok az érettségin, a főiskolán és már majdnem öt év telt el azóta, hogy Budapestre költöztem és dolgozni kezdtem? Hogyan tetszene neki a lakásunk és az én kis pocakos férjem?

Valószínűleg sok döntésemet nem értené, és lehet, hogy nem is tetszene neki a mostani életem... de persze nem a 16 éves énem ment keresztül az elmúlt éveken, ő nem emlékszik a főiskolás évekre, vagy a férjemnek 8 évvel ezelőtt adott első félszeg csókra... És vajon a férjem hogyan birkózna meg a helyzettel? Képes lenne "visszafiatalodni", és elérni, hogy a 16 éves emlékeivel megáldott felesége ismét beleszeressen? (mondjuk kicsit beteg gondolat, ugyanis köztünk már így is 9 év korkülönbség van, a 16 éves énem pedig nem nagyon nyitott volna 35 évesek felé :))