Sebastian Fitzek: A terápia

A történetről röviden

Viktor Larenz pszichiáter lánya, Josy eltűnik, és sosem találnak rá. Viktor nem tudja feldolgozni az eseményt, ezért egy isten háta mögötti szigetre költözik, ahol egy napon egy ismeretlen nő látogatja meg, kérve, hogy kezelje őt. Viktor kezdetben elutasítja, ám amikor kiderül, hogy a nőt Josy-val kapcsolatos emlékek gyötrik, úgy dönt, hajlandó a terápiára.

"A remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni. Ezt a folyamatot gyásznak is nevezik."

Véleményem a könyvről

Sebastian Fitzek Ámokjáték című regényének olvasása után biztos voltam benne, hogy ezt a könyvét is szeretném megkaparintani. Nem is olvastam róla semmit, csak lekaptam a könyvtár polcáról, hiszen biztos voltam benne, hogy ismét zseniális regényhez lesz szerencsém.

Elárulom, ez nem tetszett annyira, mint az Ámokjáték, de így is nagyon megfogott a regény. A téma és a stílus is egészen más, bár a könyv műfaja szintén pszicho-thriller. Nagyon jól játszott az idegeimmel, sokszor hittem, hogy megfejtettem a történetet, aztán mindig kiderült, hogy mégsem. Tökéletesen összezavart, és végig fenntartotta az érdeklődésemet.

Fitzek zseniális író. Már az Ámokjáték olvasása közben is filmszerű kép lebegett előttem, és ugyanez megvolt itt is. Ráadásul a téma is mindkét esetben olyan, ami bármikor filmre vihető lenne, nagy sikere lenne. Manapság úgyis ritka az igazán jó thriller.

Még, még, még Sebastian Fitzek-könyveket!

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból

Könyvajánló hasonló témában/stílusban

(beszámolóimat a képekre kattintva éred el)

A könyv adatai

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2009
Eredeti címe: Die Therapie (2006)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 278

Rebecca Donovan: Visszafojtott lélegzet (Csak lélegezz! #2)

Az első rész után ötletem sem volt, hogyan lehet ezt folytatni, hiszen Emma most már biztonságban van. Aztán elkezdtem olvasni a Visszafojtott lélegzetet, és kiderült, hogy a két könyv között ég és föld a különbség. Nem feltétlenül minőségben vagy izgalomban, sokkal inkább témában. Míg az első részben a fizikai bántalmazáson volt a hangsúly, addig a másodikban inkább a lelki oldalról látjuk a történetet.

Csaknem az életébe került, de Emma végre megszabadult nagynénje kínzásától. Barátnőjéhez, Sarához költözött, aki szüleivel együtt mindenben támogatja a lányt. Fél év telt el az első rész vége óta, és bár maradtak nyomai a sérüléseknek, úgy tűnik, Emma meggyógyult. Ám ez csak a nappalokra igaz, az éjszaka csöndjében ugyanis Emma újra és újra visszatér régi otthonába, és rémálmaiban ismét átéli a borzalmakat. Sem a pszichológus, sem a barátai nem tudnak segíteni ezen, így a lány szinte soha nem alszik.

Amikor édesanyja felbukkan, és arra kéri, költözzön hozzá, Emma valamilyen érthetetlen okból igent mond, így hamarosan újrakezdődik a lány szenvedése. Ezúttal nem fizikai fájdalmakat kell átélnie, hanem alkoholista anyja dühkitöréseinek és részeg tetteinek lesz szemtanúja. Kicsi fény az alagút végén Jonathan, Emma anyjának új barátja, akitől engem a hideg rázott, de úgy tűnik, Emmának segít a jelenléte. A fiatal sráccal olyan dolgokat is meg tud beszélni, amiket másokkal nem.

Emma életébe nemcsak Jonathan hoz nagy változást, hanem az időről időre felbukkanó régi emlékek is. Édesanyja házában ugyanis a lányt megrohanják gyermekkorával és az édesapja elvesztésével kapcsolatos emlékek, amikről eddig nem is tudott, azonban úgy tűnik, minden apró részlet, ami napvilágot lát, egyre mélyebbre taszítja őt a depresszióban, egészen addig, amíg már úgy érzi, mindenkinek jobb lenne nélküle.

"A logika nem számít, ha az embert, akit szeretek, elveszik tőlem."

Számomra ez a második rész kicsit vontatottabb volt, persze valószínűleg ez is volt a cél, hiszen itt a lelki oldal volt a fő tényező. Nagyon nehezen indult be a cselekmény, az első 200 oldalból nem nagyon tudnék maradandó momentumot kiemelni, ott én kizárólag a túlélésre hajtottam, mert mindenáron el akartam olvasni a könyvet. Megérte átrágnom magam a kezdeten, mert ismét egy nagyon jó regényt kaptam, bár az első rész izgalmát meg sem közelítette. A függővég viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, abszolút nem értem, hogy ezt miért kellett... remélem, a befejező részben erre megfelelő magyarázatot kapunk, ellenkező esetben kénytelen leszek azt hinni, hogy csak az volt a cél, hogy még egy bőrt le lehessen húzni a történetről.

Az első rész fordításával – finoman fogalmazva - nem voltam elégedett, a második rész azonban új fordító munkája, és ez sokkal gördülékenyebben sikerült. Nem voltak ragozási bakik, és végre szinonimák is felbukkantak a történetben, nem ugyanazok a szavak ismétlődtek újra és újra. Összességében azt kell mondanom, hogy bár kíváncsi vagyok a harmadik részre, a második után úgy érzem, egy könyv is elég lett volna, hiszen ez a rész közel sem hozza az első rész szintjét. Nemcsak a téma miatt, de mintha a karakterek is visszafejlődtek volna, főként Emma. Valahogy nem ezt vártam, és szívből remélem, hogy a befejező rész képes lesz kiküszöbölni nálam ezt a csorbát.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból:

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: Barely Breathing (2012)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 522

Semmi nem áll az éjszaka útjába

Az írónő tollából született No és én című regényt már volt szerencsém olvasni, ráadásul a mai napig pontosan emlékszem a hangulatra és érzésre, ami az olvasása közben bennem és körülöttem volt, így amikor megláttam az írónő új könyvét, egy percig sem haboztam. A fülszöveget csak átfutottam a könyvtárban, azt tudtam, hogy ismét egy drámai regényhez lesz szerencsém, de arra, hogy igaz történetről van szó, csak az olvasás közben döbbentem rá.

Delphine de Vigan ugyanis édesanyjáról ír, aki egy egészen különös életút végén úgy döntött, eldobja magától az életét. Részletesen és látványosan mesél, egy kezdetben boldog családról, amelynek tagjaként édesanyja felnőtt. Mivel már az elején tudjuk, hogy mi a történet vége, elkerülhetetlen, hogy mind az írónő, mind az olvasó az okokat, a jeleket keresse, valami magyarázatot arra, ami a végkifejletet okozza. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nincs olyan ok vagy jel, ami egyértelműen megalapozza az öngyilkosságot, sokkal inkább események láncolata, évek szenvedése és egy különös tragédiákkal teletűzdelt élet az, ami végül Lucile-t az öngyilkosságba kergeti.

Lucile 1946-ban született, egy nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként. Szülei mindig is nagy családra vágytak, így aztán nagyjából minden évben gyarapodott a család egy-egy újabb gyerekkel. A testvérek gyönyörűek voltak, édesanyjuk gyakran vitte őket reklámfotózásokra, a fotósok legnagyobb örömére. A család ekkor még boldognak tűnt, és valószínűleg boldog is volt, bár az olvasás közben már itt is jeleket kerestem, és néha úgy véltem, találtam is, de az első egyértelmű törés, az első hatalmas tragédia 1954-ben következett be, amikor Lucile még alig 8 éves volt, édesanyja pedig várandós volt a hetedik gyerekkel. Ha nyolcévesen tapasztalod meg először a halált, ráadásul ilyen váratlan, kegyetlen és megrendítő módon, az benned marad örökre. Egy ennyi idős gyereknek még nem kellene tudnia, hogy sebezhető, hogy védtelen, hogy a halál akár őt és vele egyidős társait is fenyegetheti!

Reméltem, hogy nincs több tragédia, nincs több ekkora horderejű esemény, ami Lucile életét kizökkenti, bár sejtettem, hogy tévedek. 1954 csak egy lavina kezdete volt, a család életét innentől kezdve tragédiák és nehézségek szövik át. Biztos vagyok benne, hogy Lucile 2008-as döntéséhez már az 1954-es esemény is hozzájárult, már ekkor elkezdődött, és ebben a depressziós teremtésben fél évszázadon át érlelődött a döntés, hogy véget vet az életének.

A múlt leírásaiból, a nyomasztó hangulatból időnként erősen kiszakadunk, de ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen ilyenkor a jelenbe, az írás idejébe utazunk, és az írónő tépelődéseit éljük és érezzük át.

"Néha arról ábrándozom, hogy visszatérek a fikcióhoz, betakarózom vele, kitalálok, költök, a fantáziámra hagyatkozom, a regényesebb megoldást választom, a kevésbé valószínűt, betoldok még néhány bonyodalmat, megajándékozom magam egy kis csapongással, a saját magam által kijelölt kanyargós utakat követem, függetlenítem magam a múlttól és annak lehetetlen igazságától.
Néha azon a könyvön ábrándozom, amit utána fogok írni, akkor, amikor megszabadultam ettől." 

Lucile-nek két lánya született, akiket nagyrészt egyedül nevelt fel. Amikor ehhez a részhez érünk, az írónő már nemcsak a családi elbeszélésekre, levelekre és naplókra hagyatkozik, hanem saját emlékeiről, érzéseiről is ír. Delphine-t különös kapcsolat fűzte édesanyjához. Úgy nőtt fel, ment férjhez és nevelte két gyermekét, hogy közben folyamatosan nyomon követhette Lucile jobb és rosszabb korszakainak váltakozását. Előfordult, hogy egy-egy jobb időszak évekig is eltartott, de csak azért, hogy később még mélyebb szakadékba zuhanjon.

"Éveken át szégyelltem anyámat mások előtt, és szégyelltem, hogy szégyellem. Éveken át megpróbáltam kialakítani a saját gesztusaimat, a saját járásomat, eltávolodni attól a kísértettől, amit számomra jelentett. Akkor sem akartam hozzá hasonlítani, amikor már jobban volt, nem voltam hajlandó a nyomdokaiba lépni, ellenkezőleg, igyekeztem kerülni minden hasonlóságot, és az övével minél ellentétesebb irányt követni."

Lucile története megrendítő, szívszorító, és bár időnként vannak szép pillanatok, az olvasás közben mégis végig körülvett a nyomasztó hangulat, mint egy masszív, sötétszürke felhő a vihar előtt, amikor úgy érzed, hogy a válladra nehezedik az égbolt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzi ihletésű könyveket és a szomorú, drámai regényeket.

Delphine de Vigan 1966-ban született, jelenleg férjével és két gyerekével Párizsban él. Első regénye 2001-ben, Lou Delvig álnéven jelent meg.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Rien ne s'oppose a la nuit (2011)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 359

Néma üvöltés

Képzeld el, hogy egy napon arra ébredsz, hogy az emberek keresztülnéznek rajtad, és te nem érted, miért. Hiszen mozogsz, beszélsz, sőt, már ordítasz, mégsem figyel rád senki. Lenézel a karodra, és rádöbbensz, hogy meg sem mozdul. Hegyezed a füled, és rájössz, hogy amit te üvöltésnek hittél, valójában meg sem történt. Be vagy zárva a saját testedbe...

Martin Pistorius 12 éves koráig olyan volt, mint bármelyik másik gyerek. Játszott, barátkozott, levelet írt a Télapónak, bosszantotta a szüleit. 12 évesen azonban egy rejtélyes betegség következtében előbb a hangját, majd a járóképességét is elveszítette, végül pedig éber kómába esett. Szülei nem tudták biztosítani számára a megfelelő ellátást, ezért intézetbe vitték, ahol gyakran látogatták.

Hosszú idő múlva Martin agya visszatért a valósághoz. A csodának azonban nem voltak tanúi, hiszen Martin továbbra sem tudott sem beszélni, sem mozogni. Senki sem tudta, hogy a fiú mindent érzékel, és mindent felfog. Martin megtapasztalta az ápolók kegyetlenségét, rengeteg fájdalmat, és rengeteg olyan dolgot, amit gyereknek nem lenne szabad átélnie.

"Fogalmam sem volt róla, hogy a környezetemben lévők miért néznek át rajtam. Bárhogy igyekeztem szólni, kérni, könyörögni, kiáltani, visítani - mindhiába. Tiszta elmém haszontalan testem fogságába esett. [...] Láthatatlan maradtam hát - láthatatlan szellemfiú..."

Martin tudatának visszatérése után kilenc év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy a kagylóhéj nem üres. Martin gyógymasszőre, Virna vette észre az első jelét annak, hogy Martin értelme visszatért, bár jelezni nem tud. A fiút egy alternatív kommunikációval foglalkozó orvos vizsgálta meg, a vizsgálat pedig egyértelműen igazolta, hogy Martin agya ép, és kommunikációra képes. Innentől kezdve Martin élete rendkívül lassú ütemben, de kezdett megváltozni. Számítógép segítségével sikerült megtanulnia a kommunikációt, és az azóta eltelt évek során munkát kapott, majd a szerelem is rátalált.

A könyv külföldi borítói:

Martin igaz története tele van szomorú, hihetetlen, szívfacsaró jelenetekkel, de mint tudjuk, minden jó, ha a vége jó! Igazi sikertörténet ez, egy rendkívül erős és okos fiatalemberről, aki többet küzdött, mint amennyit egy átlagember el tud képzelni. Sok sikert és boldog életet kívánok Martinnak!

Martin Pistorius olyan volt, mint a többi gyerek. 12 évesen azonban egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében éber kómába esett. Sok-sok év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy Martin a saját testének fogságába esett, és kinyújtotta a kezét, hogy kiszabadítsa a fiút. Hosszú évek küzdelmébe telt, de Martin ma már dolgozik, és boldog házasságban él.

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Ghost Boy (2011)

Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző

Oldalszám: 283

Fény az óceán felett

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Light Between Oceans

Eredeti megjelenés: 2012

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 388

Ausztrália délnyugati csücskében, az Indiai- és Déli-óceán találkozásánál található egy Janus-szikla nevű kicsi sziget, ahol mindössze két ember él, még az ellátóhajó is csak háromhavonta látogatja. A szigeten egy világítótorony és egy ház áll, lakói pedig Tom, a világítótorony őre, illetve felesége, Isabel.

A történet 1918-ban kezdődik, amikor Tom visszatér az első világháborúból, és elnyeri a Janus-sziklán éppen megüresedő világítótorony-őri posztot. Tom erre a mindentől elzárt, elszigetelt területre kerül, ahol kezdetben egyedül él, de hamarosan feleségül vesz egy korábban Partageuse városában megismert lányt. Ettől fogva ketten élnek a szigeten, tökéletes békességben. Amikor azonban házasságuk sokévnyi próbálkozás után sem  jár gyermekáldással, Isabel mély szomorúságba süpped.

Az évek során három terhességéből az első kettő vetéléssel, a harmadik pedig halva születéssel végződött. Az utolsó eset óta még csak két hét telt el, és Isabel szervezete még nem fogta fel, hogy nem lett anyuka: az anyatejtől foltos blúz újra és újra felszakítja az egyébként is fájó sebeket.

"Azt tudta, hogy ha egy feleségnek meghal a férje, akkor attól kezdve egészen más szó jelzi, hogy kicsoda ő: özvegyasszony lesz belőle, a feleségét gyászoló férjből pedig özvegyember. Ha viszont a szülő veszíti el a gyermekét, arra nincs külön címke: az ember akkor is anya vagy apa marad, pedig már nincs fia vagy lánya."

Ezekben a napokban üveges tekintettel, a semmibe révedve sétál a parton, és amikor egyszer csak gyereksírást vél hallani, úgy érzi, elméje űz vele gonosz tréfát. Azonban a sírásra Tom is felfigyel, és hamarosan meg is pillantják a tengeren hánykolódó csónakot, amely a sziklához közelít, benne egy halott férfi és egy alig néhány hetes csecsemő.

Tom számára mind a katonai, mind a tengerészeti szabályok szentek, soha nem szegett meg egyet sem közülük. Most is azonnal jelenteni szeretné a csónak partra vetődését, azonban amint meglátja, hogy felesége a mély gyászból és bánatból a kisbaba hatására egy pillanat alatt kivirul, egyszerűen nem tud nemet mondani szeretett kedvesének, aki arra biztatja, hogy ne szóljanak az esetről. Mivel a baba egy női kardigánba volt bugyolálva, biztosak benne, hogy az édesanyja vízbe fulladt, így a gyerek árvaházba kerülne, ahol rossz sors várna rá. Az apát eltemetik, a kislányt pedig, akinek a Lucy nevet adják, sajátjukként nevelik.

Isabel hamar túllép az eseten, Tom azonban aggódik, hogy rossz döntést hozott. Nagyon ritkán kap szabadságot, így hosszú hónapok telnek el, mire elutazhatnak Isabel családjához Partageuse-ba, hogy megmutassák Lucy-t a büszke nagyszülőknek. A városkában töltött hetek alatt azonban tudomást szereznek egy asszonyról, akinek férje és néhány hetes kislánya az óceánba veszett, sosem találtak rájuk. Isabel sajnálja a fiatalasszonyt, de fontolóra sem veszi, hogy visszaadják Lucy-t az édesanyjának, hiszen nekik nincs más esélyük arra, hogy gyerekük lehessen.

Tom viszont ettől a pillanattól fogva nem találja helyét a világban, és még a magányos Janus-sziklára való visszatérésük után is folyamatosan emészti magát. A házaspár között szép lassan láthatatlan fal emelkedik. A lelkiismeret-furdalás, az édesanyával való együttérzés, valamint a Lucy iránt érzett szeretetük miatt folytonos tipródás az életük, ekkor már Isabelnek sincs nyugalma. Döntéseik súlya lassan felemészti őket. Ennyi idő elteltével egyszerűen már nincs jó döntés, hiszen bárhová kerüljön is Lucy, valaki mindenképpen szenvedni fog.

A mindentől távol eső, világvégi kis szigeten elhatalmasodik a szomorúság, a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás. A Janus-szikla hű lesz nevéhez: a boldogság után megmutatja másik arcát is...

"Az élete törmelékre hullott szét, amelyet soha többé nem lesz képes összerakosgatni. Összeroskad az elméje a roppant súly alatt: gondolatai mély, fekete kútba szállnak alá, és elmerülnek a szégyen, a veszteségérzet, a félelem vizében."

A nem mindennapi helyszín, a különleges történetvezetés, és a csodálatos nyelvezet garantáltan felejthetetlenné teszi az olvasmányt! Komoly témát feszeget morális kérdésekről, szeretetről, bizalomról, megbocsátásról, és ártatlannak tűnő, mégis helyrehozhatatlan következményekkel járó döntésekről. Elmélkedésre, véleményalkotásra ösztönző regény, melyből mindenki más és más következtetést szűrhet le. Olvasd el, és derítsd ki, hogy számodra mit jelent!

Margot L. Stedman Nyugat-Ausztráliában született és nőtt fel, jelenleg Londonban él. A Fény az óceán felett az írónő első regénye, mely már megjelenése előtt akkora sikert aratott, hogy kiadási jogáért kilenc nemzetközi kiadó versenyzett. A könyv a Goodreads felhasználóinak szavazatai alapján a 2012-es év legjobb történelmi fikciója lett.

Egy képzeletbeli barát naplója

Matthew Dicks:
Egy képzeletbeli barát naplója

Máskor is éreztem már úgy, hogy kérdéses egy-egy könyv műfajának vagy célközönségének besorolása. Az Egy képzeletbeli barát naplója című könyv olvasásakor ugyanezt éreztem. A könyv ifjúsági regény besorolást kapott, a könyvtárból is a gyerekrészről bányásztam elő, mégis úgy gondolom, hogy egy elsősorban felnőttek számára élvezhető könyvről van szó. Persze nem kételkedem abban, hogy vannak olyan 15-17 évesek, akik szeretik és értik is a komoly témájú könyveket, én csak magamból indulok ki: bár mindig is imádtam olvasni, és 16 éves korom körül a legvéresebb krimi/thriller sem okozott gondot, nem vagyok benne biztos, hogy ezt a regényt teljes mértékben fel tudtam volna dolgozni. Vagy csak az emlékek torzulnak már, és lassan 27 évesen kezdem a tiniket gyerekként kezelni?

A figyelemfelkeltő, vicces cím, illetve a rajzolt borító valójában egy igen komoly témát feldolgozó regényt takar.

Megmaradt Alice-nek

Lisa Genova:
Megmaradt Alice-nek

Az arany pöttyös könyvekre már-már válogatás nélkül lecsapok, azonban ezt a könyvet direkt kerestem, nagyon kíváncsi voltam rá.

Dr. Alice Howland ötven éves, elismert kutató. A Harvardon tanító professzor sikeres és boldog. Férje szintén tudós, három felnőtt gyermekük már elindult az önálló útjukon. Anna és Tom a tanulás és a diplomaszerzés mellett döntött, míg Alice legnagyobb bánatára a legfiatalabb gyereknek, Lydiának esze ágában sincs egyetemre menni, az ő álma, hogy színésznő lehessen.

A megszokott mindennapokat hamarosan szokatlan események kezdik tarkítani. Alice azon kapja magát, hogy ő, aki kollégái közül is kiemelkedő memóriával rendelkezik, hirtelen elfelejt szavakat. Ezt még megpróbálja a kialvatlanságra, a fáradtságra, a klimaxra fogni, de a tünetek súlyosbodnak. Az idegen szavakat követi a hétköznapi szavak, arcok, nevek, helyek elfelejtése...

No és én

Delphine De Vigan:
No és én

"Eszembe jut a szabadság, egyenlőség, testvériség, meg az összes többi maszlag, amit az iskolában tanulunk, és ami nem létezik. Nem lenne szabad elhitetni az emberekkel, hogy egyenlők lehetnek itt, vagy másutt."

Újabb ifjúsági regény, újabb vörös pöttyös könyv. Ez általában egyet jelent az önfeledt szórakozással, kellemes pillanatokkal, vidám történettel, esetleg természetfeletti lényekkel. A No és én azonban kilóg a sorból, ugyanis egy rendkívül komoly és szomorú témát boncolgat.

A 13 éves Lou Bertignac intellektuálisan koraérett. Két osztályt átugrott, így osztálytársainál jóval kisebb és fiatalabb is. Depressziós édesanyja miatt kevés időt tölt otthon, kedvenc elfoglaltsága, hogy a pályaudvaron figyeli a búcsúzkodó vagy újra találkozó embereket. Itt ismerkedik meg egy No nevű lánnyal, akinek összes vagyona elfér egy gurulós bőröndben, amit jártában-keltében maga után húz.

A szoba

Emma Donoghue:
A szoba

Régóta várt már ez a könyv a polcomon, de valahogy sosem volt hozzá kedvem. Tudtam, hogy nyomasztó, nehéz regény, valószínűleg emiatt halogattam. Pár nappal ezelőtt épp befejeztem egy könyvet, és próbáltam eldönteni, mit is vegyek elő este egy hosszú, forró fürdőhöz, amikor ismét megakadt rajta a szemem. Mire a víz kihűlt, már a 100. oldal környékén jártam, és úgy vitt előre a történet, hogy alig tudtam abbahagyni.

A szoba egy emberrablást és annak következményeit tárja elénk, rendkívül szokatlan módon, egy ötéves kisfiú szemszögéből nézve, az ő tolmácsolásában. Mindezzel jár, hogy a könyv az ötévesekre jellemző szókinccsel íródott, néha rossz szóhasználattal és helytelen ragozással. Kicsit nehéz volt belejönni a ritmusba, de 30-40 oldal után megszoktam az írásmódot, és már egyáltalán nem volt zavaró.

Add vissza az életem!

Liane Moriarty:
Add vissza az életem!

Vajon mit tennék, ha egy nap beütném a fejem, és elfelejteném életem utolsó tíz évét? A 16 éves énem gondolatai és érzései egy 26 éves testben, 2003 helyett 2013-ban... vajon hogyan fogadnám az új életemet?Nem vagyok már középiskolás, akinek az a legnagyobb gondja, hogy írnak-e aznap dolgozatot, nem sírom ki a szemem véresen komoly kéthetes "kapcsolatok" elmúlását gyászolva, nem a szüleimmel és még csak nem is ugyanabban a városban élek, illetve 65 kiló sem vagyok már... Hogyan fogadná, hogy túl vagyok az érettségin, a főiskolán és már majdnem öt év telt el azóta, hogy Budapestre költöztem és dolgozni kezdtem? Hogyan tetszene neki a lakásunk és az én kis pocakos férjem?

Valószínűleg sok döntésemet nem értené, és lehet, hogy nem is tetszene neki a mostani életem... de persze nem a 16 éves énem ment keresztül az elmúlt éveken, ő nem emlékszik a főiskolás évekre, vagy a férjemnek 8 évvel ezelőtt adott első félszeg csókra... És vajon a férjem hogyan birkózna meg a helyzettel? Képes lenne "visszafiatalodni", és elérni, hogy a 16 éves emlékeivel megáldott felesége ismét beleszeressen? (mondjuk kicsit beteg gondolat, ugyanis köztünk már így is 9 év korkülönbség van, a 16 éves énem pedig nem nagyon nyitott volna 35 évesek felé :))

Az ötödik gyerek

Doris Lessing:
Az ötödik gyerek

Harriet és David kapcsolata a kezdetektől fogva gyors és magától értetődő volt. Nagy házra és sok-sok gyerekre vágytak, és ebben tökéletesen egyetértettek. Hamarosan meg is vásárolták álmaik sokszobás házát London környékén, és gyors egymásutánban meg is született az első négy gyermekük.

A Lovatt család háza a béke és a jókedv otthona volt. Imádták, hogy sokan vannak, és még jobban, ha vendégeket is hívhattak. Így alakult, hogy a szélesebb családi kör minden nagyobb ünnepen Lovattéknál gyűlt össze, ahol sokszor 2-3 hetet is eltöltöttek. Harriet szerette a sürgés-forgást, háziasszonyi teendőit, a családi együttléteket.

Egy gyerek

Torey Hayden:
Egy gyerek

Torey Hayden gyermekpszichológus egy amerikai kisváros általános iskolájának fejlesztő osztályában tanít. Torey osztályát az iskolában "szemétlerakó" névvel illették, ide kerültek ugyanis azok a gyerekek, akik speciális problémáik miatt egyetlen másik osztályba sem kerülhettek be. Torey természetesen nem maradt egyedül a nehéz feladattal, két segítője is akadt: napi egy-két órában egy kétbalkezes gimnazista lány, valamint egy angolul kevéssé beszélő, mexikói bevándorló, aki még sosem dolgozott gyerekekkel. Szedett-vedett csapatánál már csak nyolcfős diákcsoportja volt ziláltabb:

"Hárman közülük egyáltalán nem voltak szobatiszták, két másik alkalmanként becsinált, ketten nem tudtak beszélni, egy nem akart, kettő viszont nem volt hajlandó befogni a száját. És egy nem látott."

A nővérem húga

Jodi Picoult:
A nővérem húga

Ez a második Jodi Picoult-könyv, amit elolvastam. A belőle készült filmet már láttam korábban, de csak nagyon felületesen, az alaptörténetet sem nagyon tudtam volna elmondani, a végét pedig azt hiszem, egyáltalán nem is láttam, szóval részemről nem volt valami maradandó alkotás. A könyvről viszont nagyon jó véleményeket írtak a molyon, és az értékelése is nagyon jó, ezért a Házirend után úgy gondoltam, ezzel a könyvvel folytatom a sort.

Röviden a történetről: Kate alig két éves volt, amikor egy orvosi vizsgálat során kiderült, hogy leukémiás. Sem idősebb testvére, Jesse, sem pedig szülei nem bizonyultak megfelelő donornak, ezért sok tépelődés után szülei úgy döntöttek, hogy ahelyett, hogy egy idegen donorra várnának, az orvostudományt segítségül hívva életet adnak egy harmadik gyermeknek, aki genetikailag tökéletes donor lesz Kate számára. Bár Anna csöppet sem hétköznapi okból született, természetesen ugyanúgy szerették, mint két nagyobbik gyermeküket.

Házirend

Jodi Picoult:
Házirend

A tizennyolc éves Jacob más, mint a korosztálya többi tagja. Amíg ők barátkoznak, Jacob kirekesztődik. Amíg ők hamburgert és sült krumplit esznek, Jacobnak az étel színe számít, keddenként csak piros, csütörtökönként csak barna színű ételeket hajlandó megenni. Míg ők péntek este moziba mennek, Jacob a szobájában ül, és rádióvevőjével a rendőrség frekvenciáját figyeli...

Jacob Asperger-szindrómás, autista. Életét szigorú szabályokban, őrjítő precizitással kialakított rendszerekben éli, és ha bármi megzavarja a napirendjét, Jacob rohamot kap. Egyetlen hobbija a kriminalisztika; bűnügyi sorozatot néz, bűntények helyszíneit rekonstruálja, és ha sikerül elcsípnie egy-egy rendőrségi riasztást, még a bűnügyi helyszínekre is ellátogat, édesanyja és a rendőrök legnagyobb megdöbbenésére.

A megsebzett

Sophie Andrews:
A megsebzett

Miután pénteken aláírtam az elbocsátásomról szóló papírokat a munkahelyemen, üveges tekintettel sétálgattam a városban, majd este hazajöttem, úgy döntöttem, olvasni fogok. Valamivel el kellett terelnem a gondolataimat, és erre sem a TV, sem más nem jó... nem sokat gondolkoztam azon, melyik könyvet kezdjem el, levettem a polcomról egyet, és belekezdtem. Azt hiszem, tudat alatt valami olyat kerestem, ami szomorú, amiből kiderül, hogy másnak sokkal-sokkal rosszabb, mint most nekem...

A könyv, amit választottam, még a hangulatomhoz képest is nagyon nehezen emészthető, és iszonyúan borzalmas volt! A könyv Sophie Andrews (álnév) története, akit örökbe fogadtak. Nevelőszülei tízévnyi sikertelen próbálkozás után döntöttek úgy, hogy magukhoz vesznek egy kislányt. Anyjával semleges volt a kapcsolata, apját viszont nagyon szerette. Mindent megadtak neki, soha semmiben sem szenvedett hiányt, mondhatnánk azt is, hogy tökéletes gyerekkora volt.

3096 nap

Natasche Kampusch:
3096 nap

Szorongással vegyes kíváncsisággal vettem kezembe a kötetet, melyben Natascha Kampusch saját maga számol be fogságban töltött fiatalkoráról. A lányt 1998. március 2-án, alig 10 éves korában rabolta el egy Wolfgang Priklopil nevű férfi, majd nyolc és fél éven át fogva tartotta saját házának pincéjében, egy alig 5 négyzetméteres, dohos, penészes, ablaktalan helyiségben.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, nem tudtam, mit várhatok tőle: egy száraz, tényszerű olvasmányt, vagy esetleg egy érzelmekben tobzódó, csapongó írást? Alighogy olvasni kezdtem, meglepődtem a könyv stílusán: a könyv részletesen dokumentált, mégis olvasmányos, érzelmekkel teli, mégis tárgyilagos. Nemcsak a borzasztó témája, de a beszámoló stílusa miatt is úgy visz előre a könyv, hogy észre sem vesszük, hogy már órák óta olvasunk. Annyi apróságot és olyan gondolatokat, érzéseket tartalmaz, amelyekről el sem tudnánk képzelni, hogy egyáltalán szavakba önthetőek.

Tizenhárom okom volt...

Jay Asher:
Tizenhárom okom volt...

26 évesen már nem feltétlenül tartozom Jay Asher könyvének célcsoportjába, engem mégis megfogott ez a regény, alig pár óra alatt elolvastam, nem tudtam letenni.

Clay Jensent egy napon, az iskola után egy feladó nélküli csomag várja otthon, benne hét kazettával. Alighogy elindítja az elsőt, Clay-jel megfordul a világ, a kazettán ugyanis osztálytársa, Hannah Baker hangja szólal meg. Hannah egy kedves, csinos, teljesen átlagos tinilány... csak éppen két héttel ezelőtt öngyilkos lett. A kazettákat egy nappal az öngyilkossága előtt készítette, majd adta postára az első embernek, akit a kazettákon megemlített. A kazettáknak ugyanis küldetésük van: a hét kazetta összesen 13 személyről szól, olyan emberekről, akik viselkedésükkel, tetteikkel Hannah-t a végzetébe sodorták.

Semmi

Janne Teller:
Semmi

Janne Teller dán írónő regénye kemény, hátborzongató, felkavaró, kíméletlen, szürreális. Ilyen jelzők alapján senki sem gondolná, hogy egy ifjúsági regényről van szó, pedig mégis... egy olyan regényről, amit előbb betiltottak, később viszont kötelező olvasmánnyá tettek.

A könyv egy nyolcadikos osztály tanévéről szól, ami azzal indul, hogy egyik osztálytársuk rájön, hogy az életben semminek sincs értelme, majd angolosan távozik a tanteremből, ahová nem is tér vissza többé. Felkuporodik a házuk előtti szilvafára, és saját szavaival élve "a semmittevést gyakorolja". A ház előtt nap mint nap elhaladó osztálytársaira rendkívül frusztrálóan hatnak Pierre Anthon szavai, és amikor már-már maguk is kezdik elhinni, hogy semminek sincs értelme, elhatározzák, hogy bebizonyítják Pierre-nek, hogy az állítása nem igaz.

Szellemlány

Torey Hayden:
Szellemlány

Jadie, az igaz történeten alapuló könyv főszereplője, egy 8 éves, szelektív néma kislány. Beszélni csak otthon, a családja körében szokott, házon kívül még sohasem szólalt meg, nem nevetett, nem sírt. Összegörnyedt testtartására sincs ésszerű magyarázat, hiszen gerincferdülésnek vagy egyéb fizikai torzulásnak semmi nyoma.

Miután a kisegítő osztály, amelybe Jadie is járt, tanár nélkül marad, Torey Hayden gyermekpszichológus, a szelektív némaság szakértője megpályázza és el is nyeri az állást. Hamarosan eléri, hogy Jadie hajlandó legyen megszólalni, azonban azt, amit hall, azt elhinni, feldolgozni és megoldani is nehéz.

Szép álmokat, Billy!

Daniel Keyes:
Szép álmokat, Billy!

Daniel Keyes-szel nem ez az első találkozásom. Még 8-10 évvel ezelőtt, anyukám hatalmas könyvgyűjteményében vadászva bukkantam rá Az ötödik Sally című könyvre, amit 1-2 nap alatt elolvastam. A történet, amely egy ötszörösen hasadt személyiségű fiatal lányról szól, teljesen magával ragadott. Kicsit később volt szerencsém elolvasni a méltán híres Virágot Algernonnak című regényt is, amely szintén életem legemlékezetesebb olvasmányai közé tartozik.

A Szép álmokat, Billy!-re véletlenül bukkantam a Rukkolán, majd szerencsére alig pár napon belül sikerült megszereznem. A könyv több, mint 500 oldalas, és bár az alapfelállás hasonló, mégis jóval nehezebb olvasmány, mint Az ötödik Sally, talán azért, mert ez a történet egy valódi ember valódi élettörténetét mutatja be.