2013. június 30., vasárnap

Az eltitkolt lány

Kissé távol állnak tőlem a hasonló témájú könyvek, de időnként azért elolvasok egy-egy női sorsról szóló regényt. Nemrégiben a könyvtárban bukkantam rá erre a könyvre, és nagyon megfogott a témája, így hazahoztam. Jó döntés volt.

Somer orvosként dolgozik és San Franciscoban él indiai származású férjével. Házasságuk kívülről nézve irigylésre méltónak tűnik, ismerőseik csak a gyerek hiányát kérik rajtuk számon időről időre, nem is sejtve, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoznak. A házaspár ugyanis régóta próbálkozik már, de a gyermekáldás elkerüli őket; Somer minden alkalommal elvetél.

"Talán a természet így akar közölni vele valamit. Talán azt, hogy engem nem szánt anyának."
A világ másik felén egy friss anyuka a kínok kínját éli át, de végre döntésre jut: alig pár órás kislányát árvaházba adja, megelőzve ezzel, hogy a férje vegye kezelésbe az ügyet, amiért ismételten egy haszontalan lánygyermeknek adott életet.
"Arre! Újabb lány? Mi bajod van neked?"
Amikor Somer férje előhozakodik az örökbefogadás lehetőségével, úgy döntenek, egy indiai kisbabát fognak megmenteni, így a tündéri Asha végül a tudtuk nélkül összeköti a két sokat szenvedett asszony életét. Kezdetben minden olyan, mint egy valóra vált álom: Somer végre anya lett, szép lassan ösztönei is kibontakoznak. Az évek múlásával, Asha cseperedésével azonban mintha minden összeomlana: Somer úgy érzi, nem illik a családba, indiai származású férje és kislánya mellett ő maga kilóg a képből. Mindeközben Asha is érzi, hogy valami nem jó, ő nem ide való, és bár fogalma sincs arról, milyen lehet Indiában élni, úgy gondolja, ott a helye. Főiskolás korában úgy dönt, megkeresi az édesanyját. Mumbai azonban kicsit más, mint amilyennek képzelte, így a beilleszkedés sem egyszerű.
"Asha elolvas egy történetet az információs szolgáltatóipar fejlődéséről és egy másikat a városi ebédkihordó rendszer működésének hatékonyságáról. Már-már azt hinné, hogy Mumbai a világ legújabb nagy iparvárosa, amikor belebotlik egy vezércikkbe a menyasszonyégetésről."
A történet két szálon zajlik, így Somer mellett Asha édesanyja, Kavita sorsának alakulását is nyomon követhetjük. Megdöbbentő, elkeserítő életutakról olvashatunk, szívszorító, fájdalmas és európai szemmel szinte elképzelhetetlennek tűnő életekkel találkozhatunk. Nagyon szépen és részletesen kidolgozott történetről van szó, a fejezetenként váltakozó helyszínek miatt pedig még jobban kidomborodnak a kulturális különbségek, még élesebbé válik a kontraszt a világ két része között.


Nagyon nagy hatást gyakorolt rám ez a könyv, és bár - ahogy említettem - ritkán olvasok hasonló témákról, most nagyon hálás vagyok, hogy ez a könyv hazajött velem a könyvtárból.

Shilpi Somaya Gowda kanadai írónő Torontóban született indiai származású szülők gyerekeként. 1991-ben önkéntesként egy indiai árvaházban töltötte a nyarat, ekkor született könyve alapötlete. Férjével és két kislányával jelenleg Kaliforniában él.


Kiadó: Mérték Kiadó
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: Secret Daughter (2010)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 379

Akadozva...

Sajnálom, hogy rég nem írtam semmit, de egyelőre elég fárasztó az új munkahelyen való betanulás, rengeteg dolgot kell elsajátítanom, így mire hazaérek, már csak aludni szeretnék. Tegnap gondolkodtam azon, hogy lassan illene valamit írnom ide, mert már legalább 2 hete semmit sem írtam, erre most nézem, nem 2 hét volt az, hanem egy hónap... eléggé szalad az idő.

Ha az írásra nem is, a reggeli-délutáni ingázásnak köszönhetően legalább az olvasásra maradt időm - még ha nem is annyi, mint korábban -, így legalább van miről írnom, és amint időm engedi, jövök is a beszámolókkal. Ma mindenképp jövök egy újjal, aztán a többit is megírom szép lassan, és remélem, augusztus közepére, mire letelik a próbaidőm, kicsit már könnyebb lesz.


Sajnos mostanában sok könyv volt nálam, amiket idő híján el sem tudtam kezdeni. Még áprilisban, mielőtt munkát találtam volna, kikölcsönöztem a könyvtárból egy tucatnyi vágyott könyvet, de nagy részüket érintetlenül vittem vissza nemrég. Jó lenne már belerázódni a dolgokba, mert most esténként vagy tanulnom kell, vagy egyszerűen az ágyba zuhanok, és két perc múlva már alszom is. Hiányzik, hogy gyakorlatilag még hétvégén sincs időm leülni egy könyvvel, és órákig csak olvasni. Milyen rég is volt már, hogy egyhuzamban végigolvastam egy könyvet, vagy éjszakáztam egy jó regény miatt!

Félre ne értsetek, én vagyok a legboldogabb ember, hogy végre újra van munkám, csak mint tudjátok, az olvasás is szerves része az életemnek, és nehéz háttérbe szorítanom, és kicsit fáj, hogy most mégis muszáj. De még néhány hét, és a blogom újra régi fényében pompázik majd!

2013. június 1., szombat

Interjú Buglyó Gergellyel, az Oni trilógia írójával

Nemrég volt szerencsém elolvasni az Oni: Szürke vér című könyvet, az Oni trilógia első részét, melynek beszámolóját itt olvashatjátok. Még nagyobb örömömre szolgál, hogy Buglyó Gergellyel, a könyv írójával interjút is készíthettem! Fogadjátok szeretettel!


Kutatóorvosként és egyetemi oktatóként dolgozol, házas vagy és hamarosan megszületik a második kisfiad. Szenvedélyesen érdeklődsz a japán kultúra iránt, országos sógi-bajnok vagy, ezek mellett pedig alig néhány hete adták ki debütáló regényed. Ha hozzáteszem, hogy mindezt 32 éves korodra érted el, gyanússá válik, hogy titokban sikerült feltalálnod az időutazást is, mert ennyi elfoglaltságot másképp elég nehéz összeegyeztetni. Hogyan fér bele ennyi minden az életedbe? Már gyerekkorodban is ilyen sok dologra fókuszáltál egyszerre?

Az időutazás tényleg klassz találmány lenne: ugyanis jól ráéreztél arra, hogy (számomra legalábbis) időből van a legkevesebb. Igyekszem jól beosztani az időmet, de ez sem segít azon, hogy amíg szakmai cikken dolgozom, nem tudok haladni a regény folytatásával, és amíg a regényt írom, addig nem mondhatnám, hogy csúcsformában lennék a sógiban. Az élet egyik nagy kérdése egyébként, hogy az ember akkor érvényesül-e jobban, ha egy területen próbál minél magasabbra jutni, vagy akkor, ha minél több dologba belekontárkodik. Én az utóbbi álláspontot képviselem, hiszen sok minden érdekel, és képtelen lennék rá, hogy ezek közül csak az egyikkel foglalkozzam. Azt hiszem, ez így volt már gyerekkoromban is.

Alig egy hónapja, a Könyvfesztiválra jelent meg a könyved. Elégedett vagy az eddigi visszhanggal?

Nagyon is! Mivel az első regényemről van szó, arra előzetesen sem számítottam, hogy csupa magasztaló kritika jelenik majd meg, hiszen még sokat kell fejlődnöm. Mindezzel együtt a pozitív kritikák vannak többségben, bár megjelent néhány vegyes, és egy negatív recenzió is, ez utóbbi az Élet és irodalomban. A moly.hu oldalon a regény jelenleg 89 százalékon áll, ami szerintem jónak mondható még akkor is, ha 9 értékelés után a pontszám nem végleges.

Egy pozitív értékelés mindig feldobja a napom; ezúton is szeretném megköszönni a kritikát, amit a blogodban közöltél. Amikor pl. a librarius.hu oldalon nem más méltatta a könyvet, mint Böszörményi Gyula (akit szakmailag igen nagyra becsülök), akkor majd kiugrottam a bőrömből. Hasonlóan pozitív élmény volt, amikor egy rokonom barátnője üzente, hogy a kisfia idáig nem szeretett olvasni, de ezt a könyvet ki sem lehet venni a kezéből. Ami a negatív kritikát illeti, elsőre persze bántó lehet, de az a helyzet, hogy nagyon sokat segít a fejlődésben. A Szürke vér kapcsán többen említik negatívumként (pl. te is), hogy a végén nagyon tömény az „információözön”. Ezt már a szerkesztőm is észrevette, próbáltunk is javítani rajta, de úgy látszik, nem sikerült elég emészthetővé tenni ezt a részt. Mindenesetre a következő részeknél jobban odafigyelek majd az információadagolásra. A másik visszatérő kritika, hogy Rókaképű túl könnyen elmond mindent csak azért, mert meghallja, hogy Áronék a természetfelettiről beszélgetnek. Ezt már kevésbé érzem megalapozottnak, hiszen valójában nem ezért avatja be Áronékat, hanem azért, mert tudja, hogy Anna a Wereczkey családhoz tartozik, és bízik benne, hogy segíthet neki (más kérdés, hogy ezt csak a beszélgetés végén árulja el, talán jobban ki kellett volna hangsúlyoznom). A lényeg tehát, hogy szerintem minden kritikában akad valami, amiből az ember íróként gyarapodhat, ha elgondolkodik rajta, és nem csak lesöpri magáról.

Rengeteg hazai író dönt úgy, hogy írói álnevet választ. Ez főként a fiatalokat megcélzó regények szerzőire jellemző. Nálad az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy nemcsak a saját neveden fogod publikálni a könyved, de a cselekményt is hazai környezetbe helyezed?

A hazai környezet számomra nem volt kérdéses, így pedig semmi okom nem lett volna álnéven írni, hiszen az első oldal után máris világos lesz az olvasó számára, hogy magyar könyvről van szó. Bár hallottam olyan véleményt, hogy marketingszempontból előnyösebb úgy beállítani a könyvet, mintha egy külföldi bestseller magyar fordítása lenne, én sosem éltem angol nyelvterületen, és attól féltem, hogy ha ilyen, divatos környezetet választok, akkor nem lenne elég hiteles a regényem. Másrészt bíztam benne, hogy a hazai helyszín segít majd, hogy az olvasó közelebb tudjon kerülni a szereplőkhöz és a történethez. Az eddigi kritikák alapján azt mondhatom, hogy nem bántam meg a döntést.

Regényedben többnyire hétköznapi neveket használsz. Ezek tudatos választások voltak, például egy-egy családtagod után, vagy amikor új karakter bukkant fel a történetben, egyszerűen csak a naptárra pillantottál, és kerestél egy szimpatikus nevet?

A főszereplők nevét már nagyon régen kitaláltam, és akkoriban még nem számítottak túl hétköznapinak. Az ezredforduló környékén (kis túlzással) az Áron nevet csak székely viccekben lehetett hallani, a Lilit pedig egyáltalán nem. Valamiért megtetszettek ezek a nevek, de a dolog okára már nem emlékszem. Nátán Lessing Bölcs Náthánja után kapta a nevét (a magyarban persze ez ma is ritka név, és h nélkül szerepel a naptárban). Feri neve szándékosan hétköznapi, Anna pedig azért lett Anna, mert beleképzeltem magam a szülei helyébe: olyan nevet kellett adniuk, ami Magyarországon és Japánban egyaránt létezik, hogy legalább a neve ne „lógjon ki”. Tudtommal csak az Anna és az Erika ilyen.

A feleséged a hivatalos előolvasód. Mi volt az első megjegyzése, amikor beleolvasott a készülő regényedbe? Egyáltalán tudta, hogy min dolgozol, vagy csak akkor mutattad meg neki, amikor már kezdett kerekedni a történet?

Tudta, hogy van egy félig (na jó, inkább húsz százalékban) kész regényem, ami évek óta a gépemen porosodik, ill. porosodna, ha létezne digitális por, ami belepi a régóta meg nem nyitott dokumentumokat. Amikor 2009-ben nagy elszántsággal nekiálltam, hogy kerül, amibe kerül, én ezt most befejezem, akkor az átírt és újonnan írt fejezeteket egyenként adtam oda neki, ahogy sorban elkészültem velük. Szerencsére tetszett neki, különben nemigen lett volna kedvem folytatni a munkát, de azt sem titkolta el, ha valamivel nem volt elégedett. Most is fejezetenként olvassa a második részt, és sokat segít nekem az észrevételeivel.

Volt olyan pont az írás során, amikor úgy érezted, bármilyen keményen is próbálkozol, nem akar összeállni a kép?

Előfordult, hogy komoly nehézségekbe ütköztem. Nem mindig az vezetett célra, ha keményen törtem a fejem a problémán: sokszor szinte véletlenül jutott eszembe a válasz, miután egy kicsit pihentettem a kérdést.

Már a kezdetektől fogva trilógiának szántad, vagy az írás közben született annyi ötlet, amire már érdemes több kötetet építeni?

Kezdetben egyetlen könyvnek szántam az Onit (a „munkacíme” Oni: Az első Talizmán volt). Már akkor is hosszúnak tűnt, amikor még csak a cselekményvázlat kidolgozásánál tartottam, de két fejezet megírása után végképp be kellett látnom, hogy nem fog beleférni egyetlen könyvbe. Ekkor tettem félre a kéziratot. 2009-ben újra elővettem, és három részre osztottam a történetet.

Hogyan szoktál írni? Akadt olyan, hogy bal kézzel pelenkát cseréltél, jobb kézzel cumisüveget tartottál, és eképpen zsonglőrködve próbáltál három értelmes mondatot kigondolni, vagy inkább teljes csöndben és magányban dolgoztál a regényeden?

Bálintkával kapcsolatban a fürdetés és az esti mese a feladatom, a pelenkázásra egyelőre nem tudtam rávenni magam. Az viszont előfordult már, hogy miközben írtam, ő ölbe kérezkedett és elkezdte nyomkodni a billentyűket (mindent szeret, amit nyomkodni lehet, de a számítógépet különösen). Alapvetően jobb lenne, ha nappal tudnék írni, de ez csak ritkán sikerül; legtöbbször éjszaka írok, amikor csend vesz körül. Az utcán töltött időt is ki szoktam használni, így gyakran fejben írok kutyasétáltatás közben, vagy útban a munkahelyemre.

Bár alapötlete még a stílus hazai elterjedése előtt született, a könyved fiataloknak szóló, úgynevezett YA („young adult”) regény. Manapság napi szinten jelennek meg az ennek a korosztálynak szánt regények. Biztatólag hatott rád, hogy ekkora kereslet van ezekre a könyvekre, vagy inkább megijesztett, hogy ebből a rohamosan bővülő kínálatból kell kiemelkedned?

Ennek mindkét oldalát nagyon jól látod. Egyrészt, amikor a kézirattal házaltam a kiadóknál, bíztam benne, hogy pozitív lektori elbírálás esetén nem lesz akadálya a kiadásnak, hiszen úgymond „eladható” zsánerbe tartozik a könyv. Az érem másik oldala viszont az, hogy amíg a kézirat a kiadásra várt, némi túlzással folyamatos rettegésben éltem, hogy a rengeteg YA könyv és film kimeríti a lehetőségek tárát, így a regényemben szereplő ötletek koppintásnak tűnnek majd. Szerencsére ez a félelmem nagyrészt alaptalannak bizonyult, bár némely kritikus valóban más könyvekhez hasonlítja az Onit, sőt, egyesek különleges képességekkel is felruháznak, miszerint olyan könyvet is le tudok koppintani, amit nem olvastam.

Nemcsak írni, de olvasni is szereted a fantasy-ket. YA is jöhet, vagy inkább a klasszikus, felnőtteknek íródott regényeket részesíted előnyben?

Ezt pont fordítva fogalmaznám meg: elsősorban YA könyveket olvasok (jelenleg épp Christopher Paolini Örökség című regényét), de jöhetnek felnőtteknek szóló könyvek is. Ez részben szándékos, hogy valamelyest kiismerjem a piacot, de azt hiszem, nagyrészt akkor is YA regényeket olvasnék, ha nem adtam volna írásra a fejem.

Nem titkoltan borítómániás vagyok, és bár ismerem a mondást, mégis sokszor a borító alapján döntöm el, mit olvassak. Az Oni: Szürke vér első látásra megfogott a maga sejtelmes kinézetével. Tőled származik a borító ötlete, vagy a kiadótól? Hogyan tetszik a végeredmény?

A szerkesztőm, Roboz Gábor bízta meg Szabó Vince grafikust, hogy készítsen borítótervet. Két tervet is készített, ezekből választottunk, és csak kisebb változtatásokat kértünk, ill. kértem tőle (pl. azt, hogy mivel a képen Barathrum mellett a Wereczkey-kripta elemei is visszaköszönnek, szerepeljen rajta a Wereczkeyek címermadara, a bagoly). Szerintem nagyszerű lett, én is úgy gondolom, hogy jól megragadja a regény hangulatát.

Nem hétköznapi foglalkozásod, hanem egy rendkívül komoly hivatásod van. Ennek ellenére ha egyszer úgy alakulna, tudnál „csak” író lenni?

Bár a kutatás az ún. „komoly” területek közé tartozik, ezt a mindennapi életben nemigen érzékeljük, csak dolgozunk, ahogy bárki más; az oktatásban pedig sok az olyan szituáció, ami a lehető legtávolabb esik a komolytól. Nagyon élvezem a munkámat, de ha úgy adódna, el tudnám képzelni, hogy az írásból éljek. Ennek két akadálya van: az egyik, hogy Magyarországon nagyon kevés író tud csak a könyveiből megélni (közéjük tartozik pl. Leiner Laura). Ehhez nagy tehetség és egy kis szerencse is kell. A legtöbben hozzám hasonlóan valami másból élnek, és csak mellékest keresnek a regényeikkel. A másik dolog: számomra ijesztő a gondolat, hogy a mindennapi megélhetésért kellene írnom; hogy az, hogy mennyire sikeres egy könyvem (ami alapvetően nagyon bizonytalan még befutott szerzőknél is, nemhogy nálam), meghatározná, hogy tudok-e enni adni a gyerekeimnek. Szerintem ez olyan nyomást jelentene, ami vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat tenne a könyveim minőségének (úgy sejtem, az utóbbi eshetőség valószínűbb).

Mennyire tervezel előre? Vannak már ötleteid a trilógia utáni időre is, vagy egyelőre az Oni-sorozat köti le minden írói gondolatod?

Van ötletem két további regényre és egy komolyabb novellára is. A regényötletek közül az egyik igencsak nehéz téma, és a mostani szintemen valószínűleg beletörne a bicskám, de ha minden jól megy, néhány év múlva megpróbálkozom vele. A másik ötlet már konkrétabb formát nyert: abban az időszakban, amikor több kiadó visszautasította az Onit, elkezdtem kidolgozni a vázlatát. Most, hogy az Oni zöld utat kapott, egyelőre csak azzal foglalkozom; nem tartozom azon írók közé, akik egyszerre két-három vagy akár még több regényt is tudnak írni. Mindenesetre azt megígérhetem, hogy ha rajtam múlik, nem fogok eltűnni a piacról az Oni-trilógia vége után sem.

Köszönöm a lehetőséget, további jó munkát kívánok! 

A siló

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt szerencsém A siló című könyvet már a megjelenése előtt elolvasni. A könyv június 6-án, a Könyvhét alkalmából fog megjelenni.

A siló egy föld alatti betonhenger. Hiába jelenti ezrek otthonát, börtön ez, nem más. Néhány szenzor segítségével látják ugyan a kinti világot, de még így is csak a lehangoló szürkeséget és csekély napfényt láthatnak. A szenzorok időről időre elhomályosulnak a rájuk rakódó piszoktól, a beszűrődő napfény csökkenésével pedig egyre többen kerülnek közel a depresszióhoz és az idegösszeomláshoz. Mindenki tisztában van azzal, hogy akit kiküldenek szenzort takarítani, azt a halálba küldik, sohasem fog visszatérni, éppen ezért ezzel büntetik azokat, akik bűncselekményt követnek el, illetve azokat is kiengedik, akik a téboly következtében önszántukból kívánkoznak ki.

Holston seriff a silóban nőtt fel, itt kezdett dolgozni, itt lett szerelmes, és itt élt feleségével, Allisonnal. Allison azonban veszélyes vizekre evezett, és túlságosan beleásta magát a siló előtti idők tanulmányozásába. A korábbi felkelések okait próbálta felderíteni, amely végül annyira elragadta, hogy a silóbeli világba vetett hite teljesen megingott. Allison úgy érzi, a siló átverés, a kinti világból pedig csak annyit látnak, amennyit láttatni akarnak velük, és a valóság nem olyan, mint amilyennek mutatják. Megtébolyodott elméjével nem akar mást, csak kijutni a silóból. Rendszerellenes gondolatainak meglesz a következménye: takarítani küldik, és az elődeihez hasonlóan ő sem tér vissza.

Holston úgy érzi, összeomlott az egész világa. Szeretett felesége elvesztése után ő is nyomozni kezd, és egy idő után kezd hinni neki. Lehet, hogy Allison megérzése igaz volt? Lehet, hogy nem azért nem tért vissza, mert meghalt, hanem azért, mert a kinti világ csodálatos? Három évvel felesége elvesztése, és harminc év silóbeli élet után Holston seriffnek ez az utolsó napja a silóban... holnap ugyanis kimegy...
"A fullasztó silóhoz képest a kinti sáros-szürke látvány is egyfajta megváltásnak számított, csakúgy, mint a szabad levegő, aminek belégzésére született az ember."

A könyv rendkívül rövid, mindössze 59 oldalas, hiszen kezdetben egyetlen novellának szánták. A művet övező siker miatt azonban sorozattá nőtte ki magát (következő részei ennél hosszabbak lesznek, de egyik sem éri el egy szokásos könyv hosszát, nagyjából 100-250 oldalasak). A csekélyke oldalszám ne tévesszen meg senkit; ez egy nagyon tömény és nagyon nyomasztó olvasmány. Igaz, nagyon furcsa, hogy alig egy óra után, amikor már igazán belemelegedtem az olvasásba, egyszer csak véget ért a könyv, mégis úgy érzem, sokat kaptam tőle, ez az egy óra igencsak izgalmas volt.

Hugh Howey amerikai író. A silót kezdetben egyetlen novellának szánta, a nagy sikernek köszönhetően azonban folytatta a történetet, amely mára már nyolcrészessé duzzadt. Könyve megjelenése előtt yachtkapitányként, tetőfedőként és zenei technikusként is dolgozott. Immár nyolcrészesre duzzadt Sorozatának filmes jogait a 20th Century Fox vette meg.

Köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadónak!

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Wool (2011)
Oldalszám: 59