Massimo Gramellini: Álmodj szépeket

A történetről röviden

Szilveszter éjjel. Miközben a világ az új évről és az új lehetőségekről álmodik, Olaszországban egy kilencéves kisfiú élete örökre megváltozik. Anyukája ezen az éjszakán távozik az élők sorából, amit a kisfiú sem elfogadni, sem feldolgozni nem képes. Ez a könyv az ő története, amit most, negyven évvel később ő maga oszt meg velünk.

"Kegyetlenül szenved, akit nem szeretnek, de nem ő szenved a legjobban. Hanem az, akit "már" nem szeretnek."

Véleményem a könyvről

Habár az igaz történeteket kedvelem, önéletrajzi regényt ritkán olvasok. Erről a könyvről sokáig nem is tudtam, hogy nem fikcióról van szó, mert már a borítója megfogott, ezután elég felületesen olvastam át a fülszövegét, már így is tudtam, hogy el szeretném olvasni. Amikor végül rájöttem, hogy önéletrajzi, picit megijedtem, de szerencsére teljesen alaptalan volt a félelmem, ez egy zseniális könyv! Utoljára ilyen élvezettel és ilyen érzésekkel Jeannette Walls önéletrajzi regényét, Az üvegpalotát olvastam, ami maradandó emlékeket hagyott bennem.

Az Álmodj szépeket jóval borúsabb, szomorúbb hangvételű, már csak a kiindulópont miatt is. Massimo nem sokat kertel, a könyv az édesanyja halálával indul, majd a gyermekkorát részletesen bemutatva végül 40 év eseményeit osztja meg velünk. A 223 oldalas könyvet pár óra alatt elolvastam, de az agyam azóta is ezen kattog. Fikciónak is épp elég megrázó lenne, ezért nagyon nehéz megemészteni, hogy igaz történetről van szó.

De nemcsak maga történet szippantott magába, hanem az írásmód is; Gramellini csodás fogalmazása, magával ragadó leírásai és hasonlatai különleges olvasmánnyá fonódnak össze. Első kézből kapunk beszámolót az író érzéseiről, az önvádról, önostorozásról, azonban a fájdalmas részek között időről időre vidám, élettel teli részletek bukkannak fel. Massimo élete minden eseményét és döntését befolyásolja az édesanyja, illetve leginkább az ő hiánya; egész életét a miért és a mi lett volna, ha szövi át, mindebből mégsem egy 200 oldalas nyavalygás kerekedik, sokkal inkább egy, a lélek legmélyebb bugyráig hatoló, megkapó vallomás.

Bár már 2014-ben megjelent, érdemtelenül kevés véleményt találtam róla. Épp ezért arra bátorítok mindenkit, hogy vegye kézbe, töltsön egy délutánt ezzel a regénnyel, és mélyedjen el benne!

Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: Fai bei sogni (2012)
Oldalszám: 223

John Green: Csillagainkban a hiba

A legtöbb történet esetén a végkifejlet a legnagyobb rejtély, hiszen nem tudhatod, hogy egymásra talál-e a két kedvenc szereplőd, rájössz-e, ki a gyilkos, vagy valóra válnak-e a főszereplő álmai. A Csillagainkban a hiba esetén – bár a pontos végkifejletet nem feltétlenül találod ki - sajnos biztos lehetsz benne, hogy nem vár rád happy end. De itt nem is ez a lényeg, hanem az út, ahogyan eljutsz a végéig. Ez az út pedig szívbemarkoló és rettentően fájdalmas, mégis annyi szépséggel van tele, hogy sosem fogod elfelejteni!

"Néha elolvasunk egy könyvet, és ez eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet."

Hazel még csak 16 éves, de már három éve elkeseredett harcot vív a pajzsmirigyrákkal. Betegségét túl későn fedezték fel, így már akkor végstádiumban volt, amikor rájöttek, hogy baj van. Egy kísérleti gyógyszer, a Phalanxifor segít, hogy állapota ne romoljon tovább, Hazel azonban ezzel együtt is minden pillanatban a szakadék szélén táncol. Tüdeje nem működik rendesen, ezért egy gurulós kiskocsin mindenhová oxigénpalackot húz magával, hogy amennyire csak lehet, teljes életet élhessen.

Egy terápiás csoportban megismerkedik Augustus-szal, aki oszteoszarkóma miatt elveszítette az egyik lábát, és most műlábbal él. A két fiatal között hamarosan csodálatos, gyengéd szerelem szövődik, bár mindketten tisztában vannak vele, hogy boldogságuk közel sem tarthat örökké.

"Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól."

Bevallom, rettenetesen féltem ettől a könyvtől... attól tartottam, hogy hatásvadász lesz, hogy csak a témája miatt lett híres, nem pedig a stílusa és kivitelezése miatt. Olvastam már Alzheimerről, rákról, autizmusról szóló könyveket, és időnként volt már olyan érzésem, hogy az író nem is ad igazi egyéniséget a szereplőinek, egyszerűen arra támaszkodik, hogy ezek a témák önmagukban is úgy vonzzák az embereket, mint a virág a méheket.

John Green azonban már az első oldalakon bebizonyította, hogy a Csillagainkban a hiba nem a sajnálkozásra és a szánalomra épít, hanem valóban valami különlegeset ad. Nem sokat olvastam előzetesen a könyvről, csak azt tudtam, hogy mindenki imádja, és film is készült már belőle. Amikor hazahoztam, azt hittem, hogy tömény szomorúságot fogok a kezemben, de hamar kiderült, hogy a könyv sok-sok nevetést és még több romantikát tartogat. A történet befészkeli magát a szívedbe és a lelkedbe, és még jóval az olvasás befejezése után sem hagy nyugodni. Számomra a jó könyv csalhatatlan ismérve az, hogy a befejezése után is sokáig foglalkoztat, akár boldog, akár szomorú leszek tőle.

Meglehetősen ritka, hogy megríkat egy-egy könyv. Könnyen beleélem magam a történetekbe, és gyakran előfordul, hogy egy vicces résznél hangosan is felkacagok, de a sírás az más tészta. Ha elszomorít és rátelepedik a hangulatomra, az olvasás számomra akkor is alapvetően csak egy nagyon kellemes időtöltés, amitől a sírás elég távol áll. Itt viszont nem tudtam megállni, ráadásul háttérként elindítottam a film zenéjét, ami csak még egy lapáttal rátett a szomorúságomra, így a könyv utolsó fejezetét már alig láttam, annyira könnyeztem.

"A fájdalom megköveteli, hogy érezzék!"

Tisztában vagyok vele, hogy ismét felszakítom a sebet, de mindenképpen meg kell néznem a belőle készült filmet is. A férjemet nem sikerült rábeszélnem, hogy eljöjjön velem, így holnap egyedül megyek moziba. Remélem, nem fogok nagyon kikészülni!

A könyv legszebb külföldi borítói:

Kiadó: GABO Kiadó

Kiadás éve: 2014

Eredeti címe: The Fault in Our Stars (2012)

Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző

Oldalszám: 296

Semmi nem áll az éjszaka útjába

Az írónő tollából született No és én című regényt már volt szerencsém olvasni, ráadásul a mai napig pontosan emlékszem a hangulatra és érzésre, ami az olvasása közben bennem és körülöttem volt, így amikor megláttam az írónő új könyvét, egy percig sem haboztam. A fülszöveget csak átfutottam a könyvtárban, azt tudtam, hogy ismét egy drámai regényhez lesz szerencsém, de arra, hogy igaz történetről van szó, csak az olvasás közben döbbentem rá.

Delphine de Vigan ugyanis édesanyjáról ír, aki egy egészen különös életút végén úgy döntött, eldobja magától az életét. Részletesen és látványosan mesél, egy kezdetben boldog családról, amelynek tagjaként édesanyja felnőtt. Mivel már az elején tudjuk, hogy mi a történet vége, elkerülhetetlen, hogy mind az írónő, mind az olvasó az okokat, a jeleket keresse, valami magyarázatot arra, ami a végkifejletet okozza. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nincs olyan ok vagy jel, ami egyértelműen megalapozza az öngyilkosságot, sokkal inkább események láncolata, évek szenvedése és egy különös tragédiákkal teletűzdelt élet az, ami végül Lucile-t az öngyilkosságba kergeti.

Lucile 1946-ban született, egy nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként. Szülei mindig is nagy családra vágytak, így aztán nagyjából minden évben gyarapodott a család egy-egy újabb gyerekkel. A testvérek gyönyörűek voltak, édesanyjuk gyakran vitte őket reklámfotózásokra, a fotósok legnagyobb örömére. A család ekkor még boldognak tűnt, és valószínűleg boldog is volt, bár az olvasás közben már itt is jeleket kerestem, és néha úgy véltem, találtam is, de az első egyértelmű törés, az első hatalmas tragédia 1954-ben következett be, amikor Lucile még alig 8 éves volt, édesanyja pedig várandós volt a hetedik gyerekkel. Ha nyolcévesen tapasztalod meg először a halált, ráadásul ilyen váratlan, kegyetlen és megrendítő módon, az benned marad örökre. Egy ennyi idős gyereknek még nem kellene tudnia, hogy sebezhető, hogy védtelen, hogy a halál akár őt és vele egyidős társait is fenyegetheti!

Reméltem, hogy nincs több tragédia, nincs több ekkora horderejű esemény, ami Lucile életét kizökkenti, bár sejtettem, hogy tévedek. 1954 csak egy lavina kezdete volt, a család életét innentől kezdve tragédiák és nehézségek szövik át. Biztos vagyok benne, hogy Lucile 2008-as döntéséhez már az 1954-es esemény is hozzájárult, már ekkor elkezdődött, és ebben a depressziós teremtésben fél évszázadon át érlelődött a döntés, hogy véget vet az életének.

A múlt leírásaiból, a nyomasztó hangulatból időnként erősen kiszakadunk, de ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen ilyenkor a jelenbe, az írás idejébe utazunk, és az írónő tépelődéseit éljük és érezzük át.

"Néha arról ábrándozom, hogy visszatérek a fikcióhoz, betakarózom vele, kitalálok, költök, a fantáziámra hagyatkozom, a regényesebb megoldást választom, a kevésbé valószínűt, betoldok még néhány bonyodalmat, megajándékozom magam egy kis csapongással, a saját magam által kijelölt kanyargós utakat követem, függetlenítem magam a múlttól és annak lehetetlen igazságától.
Néha azon a könyvön ábrándozom, amit utána fogok írni, akkor, amikor megszabadultam ettől." 

Lucile-nek két lánya született, akiket nagyrészt egyedül nevelt fel. Amikor ehhez a részhez érünk, az írónő már nemcsak a családi elbeszélésekre, levelekre és naplókra hagyatkozik, hanem saját emlékeiről, érzéseiről is ír. Delphine-t különös kapcsolat fűzte édesanyjához. Úgy nőtt fel, ment férjhez és nevelte két gyermekét, hogy közben folyamatosan nyomon követhette Lucile jobb és rosszabb korszakainak váltakozását. Előfordult, hogy egy-egy jobb időszak évekig is eltartott, de csak azért, hogy később még mélyebb szakadékba zuhanjon.

"Éveken át szégyelltem anyámat mások előtt, és szégyelltem, hogy szégyellem. Éveken át megpróbáltam kialakítani a saját gesztusaimat, a saját járásomat, eltávolodni attól a kísértettől, amit számomra jelentett. Akkor sem akartam hozzá hasonlítani, amikor már jobban volt, nem voltam hajlandó a nyomdokaiba lépni, ellenkezőleg, igyekeztem kerülni minden hasonlóságot, és az övével minél ellentétesebb irányt követni."

Lucile története megrendítő, szívszorító, és bár időnként vannak szép pillanatok, az olvasás közben mégis végig körülvett a nyomasztó hangulat, mint egy masszív, sötétszürke felhő a vihar előtt, amikor úgy érzed, hogy a válladra nehezedik az égbolt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzi ihletésű könyveket és a szomorú, drámai regényeket.

Delphine de Vigan 1966-ban született, jelenleg férjével és két gyerekével Párizsban él. Első regénye 2001-ben, Lou Delvig álnéven jelent meg.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Rien ne s'oppose a la nuit (2011)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 359

Fény az óceán felett

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Light Between Oceans

Eredeti megjelenés: 2012

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 388

Ausztrália délnyugati csücskében, az Indiai- és Déli-óceán találkozásánál található egy Janus-szikla nevű kicsi sziget, ahol mindössze két ember él, még az ellátóhajó is csak háromhavonta látogatja. A szigeten egy világítótorony és egy ház áll, lakói pedig Tom, a világítótorony őre, illetve felesége, Isabel.

A történet 1918-ban kezdődik, amikor Tom visszatér az első világháborúból, és elnyeri a Janus-sziklán éppen megüresedő világítótorony-őri posztot. Tom erre a mindentől elzárt, elszigetelt területre kerül, ahol kezdetben egyedül él, de hamarosan feleségül vesz egy korábban Partageuse városában megismert lányt. Ettől fogva ketten élnek a szigeten, tökéletes békességben. Amikor azonban házasságuk sokévnyi próbálkozás után sem  jár gyermekáldással, Isabel mély szomorúságba süpped.

Az évek során három terhességéből az első kettő vetéléssel, a harmadik pedig halva születéssel végződött. Az utolsó eset óta még csak két hét telt el, és Isabel szervezete még nem fogta fel, hogy nem lett anyuka: az anyatejtől foltos blúz újra és újra felszakítja az egyébként is fájó sebeket.

"Azt tudta, hogy ha egy feleségnek meghal a férje, akkor attól kezdve egészen más szó jelzi, hogy kicsoda ő: özvegyasszony lesz belőle, a feleségét gyászoló férjből pedig özvegyember. Ha viszont a szülő veszíti el a gyermekét, arra nincs külön címke: az ember akkor is anya vagy apa marad, pedig már nincs fia vagy lánya."

Ezekben a napokban üveges tekintettel, a semmibe révedve sétál a parton, és amikor egyszer csak gyereksírást vél hallani, úgy érzi, elméje űz vele gonosz tréfát. Azonban a sírásra Tom is felfigyel, és hamarosan meg is pillantják a tengeren hánykolódó csónakot, amely a sziklához közelít, benne egy halott férfi és egy alig néhány hetes csecsemő.

Tom számára mind a katonai, mind a tengerészeti szabályok szentek, soha nem szegett meg egyet sem közülük. Most is azonnal jelenteni szeretné a csónak partra vetődését, azonban amint meglátja, hogy felesége a mély gyászból és bánatból a kisbaba hatására egy pillanat alatt kivirul, egyszerűen nem tud nemet mondani szeretett kedvesének, aki arra biztatja, hogy ne szóljanak az esetről. Mivel a baba egy női kardigánba volt bugyolálva, biztosak benne, hogy az édesanyja vízbe fulladt, így a gyerek árvaházba kerülne, ahol rossz sors várna rá. Az apát eltemetik, a kislányt pedig, akinek a Lucy nevet adják, sajátjukként nevelik.

Isabel hamar túllép az eseten, Tom azonban aggódik, hogy rossz döntést hozott. Nagyon ritkán kap szabadságot, így hosszú hónapok telnek el, mire elutazhatnak Isabel családjához Partageuse-ba, hogy megmutassák Lucy-t a büszke nagyszülőknek. A városkában töltött hetek alatt azonban tudomást szereznek egy asszonyról, akinek férje és néhány hetes kislánya az óceánba veszett, sosem találtak rájuk. Isabel sajnálja a fiatalasszonyt, de fontolóra sem veszi, hogy visszaadják Lucy-t az édesanyjának, hiszen nekik nincs más esélyük arra, hogy gyerekük lehessen.

Tom viszont ettől a pillanattól fogva nem találja helyét a világban, és még a magányos Janus-sziklára való visszatérésük után is folyamatosan emészti magát. A házaspár között szép lassan láthatatlan fal emelkedik. A lelkiismeret-furdalás, az édesanyával való együttérzés, valamint a Lucy iránt érzett szeretetük miatt folytonos tipródás az életük, ekkor már Isabelnek sincs nyugalma. Döntéseik súlya lassan felemészti őket. Ennyi idő elteltével egyszerűen már nincs jó döntés, hiszen bárhová kerüljön is Lucy, valaki mindenképpen szenvedni fog.

A mindentől távol eső, világvégi kis szigeten elhatalmasodik a szomorúság, a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás. A Janus-szikla hű lesz nevéhez: a boldogság után megmutatja másik arcát is...

"Az élete törmelékre hullott szét, amelyet soha többé nem lesz képes összerakosgatni. Összeroskad az elméje a roppant súly alatt: gondolatai mély, fekete kútba szállnak alá, és elmerülnek a szégyen, a veszteségérzet, a félelem vizében."

A nem mindennapi helyszín, a különleges történetvezetés, és a csodálatos nyelvezet garantáltan felejthetetlenné teszi az olvasmányt! Komoly témát feszeget morális kérdésekről, szeretetről, bizalomról, megbocsátásról, és ártatlannak tűnő, mégis helyrehozhatatlan következményekkel járó döntésekről. Elmélkedésre, véleményalkotásra ösztönző regény, melyből mindenki más és más következtetést szűrhet le. Olvasd el, és derítsd ki, hogy számodra mit jelent!

Margot L. Stedman Nyugat-Ausztráliában született és nőtt fel, jelenleg Londonban él. A Fény az óceán felett az írónő első regénye, mely már megjelenése előtt akkora sikert aratott, hogy kiadási jogáért kilenc nemzetközi kiadó versenyzett. A könyv a Goodreads felhasználóinak szavazatai alapján a 2012-es év legjobb történelmi fikciója lett.

Az Archívum

Kiadó:  Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: The Archived
Eredeti megjelenés: 2013

Forrás: saját vásárlás

Oldalszám: 277

Ez a könyv már azelőtt a szívem csücske volt, mielőtt egyáltalán a kezembe vehettem volna. Valahogy éreztem, tudtam, hogy nagyon fogom szeretni, így a Könyvfesztiválon hamar lecsaptam rá. Jobb döntést nem is hozhattam volna.

A történetről:

Ki ne gondolkodott volna már azon, vajon mi lesz velünk a halálunk után? Testünk a földbe kerül, vagy elhamvasztják, de mi lesz a lelkünkkel? Hová tűnnek az életünk nyomai? Hetven, nyolcvan, száz év emlékei? Mi lesz velük?

Victoria Schwab regényében létezik egy hely, ahol halála után minden ember életének egy példányát megőrzik. Minden perc, minden emlék, minden átélt esemény megőrzésre kerül, tárolójuk pedig ugyanúgy néz ki, mint maga az ember, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy ők nem igazi emberek, csak feljegyzések. Ők a Történetek, a hely pedig, ahol őrzik őket, az Archívum.

Az Achívumban Könyvtárosok dolgoznak. Ők rendszerezik és őrzik a Történeteket, és ők az egyetlenek, akik tudnak olvasni a Történetekben. Az Archívumon kívüli világ, a hétköznapi emberek által ismert egyetlen hely az Odaki névre hallgat. A két helyet a sok-sok ajtóval rendelkező hosszú, keskeny, világítás nélküli folyosók összessége, a Sikátor választja el egymástól. A Sikátor egy védvonal, amely biztosítja, hogy a Történetek ne jussanak át az Odakibe, az élők világába. Erre nagy szükség van, ugyanis egy-egy Történet időnként felébred és kiutat keres. A Sikátor sötétjében kóborolva azonban rövid időn belül megtébolyodnak, ezért jobb mielőbb visszajuttatni őket az Archívumba. Mindez az Őrzők feladata.

"Egy vallomás: néha arról álmodom, hogy normális életem van."

Mackenzie Bishop 16 éves, de már négy éve Őrző, munkáját szeretett nagyapjától örökölte. A Bishop család életét alig egy évvel ezelőtt tragédia rázta meg, amikor Mac öccse, a tízéves Ben cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. A családnak nem volt maradása régi házukban, ezért egy lepusztult, eredetileg hotelként működő házba költöznek, ahol a szülők figyelmüket egy családi kávézó nyitásával próbálják elterelni a gyászról.

Mackenzie mindenki elől titkolt küldetése folytatódik, továbbra is elkóborolt Történetekre vadászik. Az Őrzők képesek olvasni a tárgyakban, így a falakat, a padlót vagy egyes dolgokat megérintve belelátnak az ott történt eseményekbe. Ez a munkájuk miatt fontos, Mac azonban fiatal és kíváncsi, nem tud ellenállni, és amikor megnézi új szobájának régi emlékeit, rájön, hogy pont abban a szobában gyilkoltak meg egy fiatal lányt az 1950-es években. Amikor megpróbál utánajárni, hamar rájön, hogy az esemény nyomait igyekeztek  gondosan eltüntetni; valaki nagyon nem szeretné, ha bármi is kiderülne a gyilkosságról, hatvan évnyi távlatból pedig elég nehéz kideríteni bármit is.

Amikor az elkóborolt Történetek egyre furcsábban kezdenek viselkedni, Mackenzie rájön, hogy az évtizedekkel ezelőtti gyilkosság és az Archívum mostani különös dolgai között összefüggés van, és feltett szándéka, hogy kiderítse, mi történik. Hamarosan azonban fel kell ismernie, hogy valaki az életére tör.

"- Mi van, ha elrontom?

- Ó, el is fogod. Bajt csinálsz, hibázol, elrontasz dolgokat. Néha helyre tudod majd hozni őket, máskor nem. Ez mind benne van a pakliban. De csak egyetlen dolog van, amit meg kell tenned értem.

- Mi az?

- Maradj életben addig, hogy újra hibázhass."

Az eseményeket Mackenzie nézőpontjából követhetjük. A történet több vonalon fut: az Őrzői feladatokon kívül Mac nyomozását is figyelemmel kísérhetjük, de képet kapunk a "hétköznapi" életéről, a szüleivel való kapcsolatáról is. A jelenben zajló eseményeket a lány nagyapjáról való visszaemlékezései is kiegészítik. Mindezek a szálak tökéletes összhangban és arányban állnak egymással, hogy összeálljanak ezzé a sötét, kissé misztikus és nagyon izgalmas regénnyé.

A könyv szemléletesen mutatja be a helyszíneket és ugyanígy közvetíti az érzéseket is. Minden annyira élethűen és részletesen van ábrázolva, hogy olvasás közben úgy éreztem, ha kinyújtanám a karomat, megérinthetném a Sikátor falait. Én is ott jártam a régi hotelben, láttam a szobákat, átéltem a visszapörgetett emlékeket, lefújtam a port a régi névjegyzékekről, vadásztam, borzongtam, csalódtam, csókoltam, fájtam...

A különleges alapötlete miatt döntöttem a könyv mellett, de őszintén szólva azt nem gondoltam volna, hogy egy mindössze 277 oldalas könyv ilyen részletes, ennyire kidolgozott lesz, és ennyi élményt kapok tőle. Nagyon szerettem.

A sorozat második részének amerikai kiadása The Unbound címmel 2014 januárjában várható.

Victoria Elizabeth Schwab angol-amerikai szülőktől származó írónő, Amerikában nőtt fel. Szereti a meséket és a folklórt. Élete rendkívül mozgalmas és csapongó, az egyetemen fizikától kezdve hat szakváltás után kommunikáció-tervezésig jutott, és munkából is elég változatos listát tud felmutatni a ruházati eladótól a parti szervizig.

"Az egyetem alatt egy könyvesboltban dolgoztam, ahol soha nem sikerült pénzt keresnem, mert minden jövedelmemet felemésztette a könyvfüggőségem."