Massimo Gramellini: Álmodj szépeket

A történetről röviden

Szilveszter éjjel. Miközben a világ az új évről és az új lehetőségekről álmodik, Olaszországban egy kilencéves kisfiú élete örökre megváltozik. Anyukája ezen az éjszakán távozik az élők sorából, amit a kisfiú sem elfogadni, sem feldolgozni nem képes. Ez a könyv az ő története, amit most, negyven évvel később ő maga oszt meg velünk.

"Kegyetlenül szenved, akit nem szeretnek, de nem ő szenved a legjobban. Hanem az, akit "már" nem szeretnek."

Véleményem a könyvről

Habár az igaz történeteket kedvelem, önéletrajzi regényt ritkán olvasok. Erről a könyvről sokáig nem is tudtam, hogy nem fikcióról van szó, mert már a borítója megfogott, ezután elég felületesen olvastam át a fülszövegét, már így is tudtam, hogy el szeretném olvasni. Amikor végül rájöttem, hogy önéletrajzi, picit megijedtem, de szerencsére teljesen alaptalan volt a félelmem, ez egy zseniális könyv! Utoljára ilyen élvezettel és ilyen érzésekkel Jeannette Walls önéletrajzi regényét, Az üvegpalotát olvastam, ami maradandó emlékeket hagyott bennem.

Az Álmodj szépeket jóval borúsabb, szomorúbb hangvételű, már csak a kiindulópont miatt is. Massimo nem sokat kertel, a könyv az édesanyja halálával indul, majd a gyermekkorát részletesen bemutatva végül 40 év eseményeit osztja meg velünk. A 223 oldalas könyvet pár óra alatt elolvastam, de az agyam azóta is ezen kattog. Fikciónak is épp elég megrázó lenne, ezért nagyon nehéz megemészteni, hogy igaz történetről van szó.

De nemcsak maga történet szippantott magába, hanem az írásmód is; Gramellini csodás fogalmazása, magával ragadó leírásai és hasonlatai különleges olvasmánnyá fonódnak össze. Első kézből kapunk beszámolót az író érzéseiről, az önvádról, önostorozásról, azonban a fájdalmas részek között időről időre vidám, élettel teli részletek bukkannak fel. Massimo élete minden eseményét és döntését befolyásolja az édesanyja, illetve leginkább az ő hiánya; egész életét a miért és a mi lett volna, ha szövi át, mindebből mégsem egy 200 oldalas nyavalygás kerekedik, sokkal inkább egy, a lélek legmélyebb bugyráig hatoló, megkapó vallomás.

Bár már 2014-ben megjelent, érdemtelenül kevés véleményt találtam róla. Épp ezért arra bátorítok mindenkit, hogy vegye kézbe, töltsön egy délutánt ezzel a regénnyel, és mélyedjen el benne!

Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: Fai bei sogni (2012)
Oldalszám: 223

Bob, az utcamacska

James Bowen utcazenész Londonban. Gyermekkorát részben Angliában, részben Ausztráliában töltötte, ahová szerencsétlen események láncolata után végül nem tudott visszatérni. Londonban ragadt, az utcai zenéléssel és bolti lopással keresett pénzt, később pedig rászokott a heroinra.

Történetünk kezdetén, amikor rátalál Bobra, a rossz bőrben lévő, beteges, vörös kandúrra, még nem is sejti, milyen gyökeres változáson megy keresztül az élete. Ekkor már leszokófélben van a heroinról, és egy szociális bérlakásban él. Úgy dönt, magához veszi a macskát, legalábbis addig, amíg a cica talpra áll. Bob hamarosan felgyógyul, James viszont ekkorra rádöbben, hogy ha akarna, akkor sem tudna már megszabadulni a macskától. Még szerencse, hogy nem is akar megszabadulni tőle!

"Mindenkinek szüksége van egy esélyre, mindenki érdemel egy második lehetőséget. Bob meg én megragadtuk a magunkét, amikor azt felkínálta a sors..."

Bob James hű társává válik, és mivel nem szeret egyedül otthon maradni, szinte mindennap elkíséri őt, és amíg James gitározik, Bob a gitártokban szundít. London nyüzsgő forgataga, az emberek, akik legtöbbször oda sem pillantva sietnek el egy-egy utcazenész, kéregető vagy hajléktalan mellett, hamarosan felfigyel a vörös macskára. Azokon a napokon, amikor Bob James mellett van, az emberek megállnak, váltanak pár szót James-szel, megsimogatják Bobot, és mielőtt továbbállnának, adnak pár fontot a furcsa párosnak.

Amikor már azt hinnénk, minden szép és jó, sajnos kiderül, hogy olyanok is felfigyeltek James sikerére, akiknek nem kellett volna. James hamarosan kénytelen felhagyni a zenéléssel, és új kereseti lehetőség felé néz. A hajléktalanok lapját, a Big Issue-t kezdi árulni, hű társával, Bobbal karöltve. Életük továbbra sem könnyű, egyik napról a másikra élnek, ráadásul tanúi lehetünk annak is, hogy milyen nehéz helyzetek várnak arra, aki az utcán kénytelen keresni a kenyerét.

Azt hiszem, a legjobb dolog, ami James-szel történhetett, az az, hogy rátalált Bobra. Ez az igaz történet sokszor kemény és szívszorító, de annyi melegséget, szeretetet és vidámságot áraszt a könyv, hogy csak pozitív élményt jelenthet! Még csak január van, de már biztos vagyok benne, hogy 2014 egyik legkedvesebb olvasmányához volt szerencsém! Cicabarátok számára kötelező!

"Az egyik filmen azt mondtam, hogy Bob megmentette az életemet. Amikor először hallottam a mondatot, még úgy gondoltam, hogy kicsit nyersen hangzik, és valamennyire túlzás is. De ahogy továbbsétáltam az úton és megpróbáltam összefüggéseiben szemlélni a dolgot, rájöttem, hogy így van: ez így igaz, tényleg megmentette az életemet."

James Bowen 1979-ben született. Évekig utcai zenélésből élt Londonban. 2007 tavaszán talált rá Bobra, a macskára, aki megváltoztatta az életét, és azóta is elválaszthatatlanok.

Kiadó: GABO Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: A Streetcat Named Bob (2012)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 272

Semmi nem áll az éjszaka útjába

Az írónő tollából született No és én című regényt már volt szerencsém olvasni, ráadásul a mai napig pontosan emlékszem a hangulatra és érzésre, ami az olvasása közben bennem és körülöttem volt, így amikor megláttam az írónő új könyvét, egy percig sem haboztam. A fülszöveget csak átfutottam a könyvtárban, azt tudtam, hogy ismét egy drámai regényhez lesz szerencsém, de arra, hogy igaz történetről van szó, csak az olvasás közben döbbentem rá.

Delphine de Vigan ugyanis édesanyjáról ír, aki egy egészen különös életút végén úgy döntött, eldobja magától az életét. Részletesen és látványosan mesél, egy kezdetben boldog családról, amelynek tagjaként édesanyja felnőtt. Mivel már az elején tudjuk, hogy mi a történet vége, elkerülhetetlen, hogy mind az írónő, mind az olvasó az okokat, a jeleket keresse, valami magyarázatot arra, ami a végkifejletet okozza. Persze ez nem ilyen egyszerű. Nincs olyan ok vagy jel, ami egyértelműen megalapozza az öngyilkosságot, sokkal inkább események láncolata, évek szenvedése és egy különös tragédiákkal teletűzdelt élet az, ami végül Lucile-t az öngyilkosságba kergeti.

Lucile 1946-ban született, egy nyolcgyermekes család harmadik gyermekeként. Szülei mindig is nagy családra vágytak, így aztán nagyjából minden évben gyarapodott a család egy-egy újabb gyerekkel. A testvérek gyönyörűek voltak, édesanyjuk gyakran vitte őket reklámfotózásokra, a fotósok legnagyobb örömére. A család ekkor még boldognak tűnt, és valószínűleg boldog is volt, bár az olvasás közben már itt is jeleket kerestem, és néha úgy véltem, találtam is, de az első egyértelmű törés, az első hatalmas tragédia 1954-ben következett be, amikor Lucile még alig 8 éves volt, édesanyja pedig várandós volt a hetedik gyerekkel. Ha nyolcévesen tapasztalod meg először a halált, ráadásul ilyen váratlan, kegyetlen és megrendítő módon, az benned marad örökre. Egy ennyi idős gyereknek még nem kellene tudnia, hogy sebezhető, hogy védtelen, hogy a halál akár őt és vele egyidős társait is fenyegetheti!

Reméltem, hogy nincs több tragédia, nincs több ekkora horderejű esemény, ami Lucile életét kizökkenti, bár sejtettem, hogy tévedek. 1954 csak egy lavina kezdete volt, a család életét innentől kezdve tragédiák és nehézségek szövik át. Biztos vagyok benne, hogy Lucile 2008-as döntéséhez már az 1954-es esemény is hozzájárult, már ekkor elkezdődött, és ebben a depressziós teremtésben fél évszázadon át érlelődött a döntés, hogy véget vet az életének.

A múlt leírásaiból, a nyomasztó hangulatból időnként erősen kiszakadunk, de ettől csak még rosszabbul érezzük magunkat, hiszen ilyenkor a jelenbe, az írás idejébe utazunk, és az írónő tépelődéseit éljük és érezzük át.

"Néha arról ábrándozom, hogy visszatérek a fikcióhoz, betakarózom vele, kitalálok, költök, a fantáziámra hagyatkozom, a regényesebb megoldást választom, a kevésbé valószínűt, betoldok még néhány bonyodalmat, megajándékozom magam egy kis csapongással, a saját magam által kijelölt kanyargós utakat követem, függetlenítem magam a múlttól és annak lehetetlen igazságától.
Néha azon a könyvön ábrándozom, amit utána fogok írni, akkor, amikor megszabadultam ettől." 

Lucile-nek két lánya született, akiket nagyrészt egyedül nevelt fel. Amikor ehhez a részhez érünk, az írónő már nemcsak a családi elbeszélésekre, levelekre és naplókra hagyatkozik, hanem saját emlékeiről, érzéseiről is ír. Delphine-t különös kapcsolat fűzte édesanyjához. Úgy nőtt fel, ment férjhez és nevelte két gyermekét, hogy közben folyamatosan nyomon követhette Lucile jobb és rosszabb korszakainak váltakozását. Előfordult, hogy egy-egy jobb időszak évekig is eltartott, de csak azért, hogy később még mélyebb szakadékba zuhanjon.

"Éveken át szégyelltem anyámat mások előtt, és szégyelltem, hogy szégyellem. Éveken át megpróbáltam kialakítani a saját gesztusaimat, a saját járásomat, eltávolodni attól a kísértettől, amit számomra jelentett. Akkor sem akartam hozzá hasonlítani, amikor már jobban volt, nem voltam hajlandó a nyomdokaiba lépni, ellenkezőleg, igyekeztem kerülni minden hasonlóságot, és az övével minél ellentétesebb irányt követni."

Lucile története megrendítő, szívszorító, és bár időnként vannak szép pillanatok, az olvasás közben mégis végig körülvett a nyomasztó hangulat, mint egy masszív, sötétszürke felhő a vihar előtt, amikor úgy érzed, hogy a válladra nehezedik az égbolt. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzi ihletésű könyveket és a szomorú, drámai regényeket.

Delphine de Vigan 1966-ban született, jelenleg férjével és két gyerekével Párizsban él. Első regénye 2001-ben, Lou Delvig álnéven jelent meg.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Rien ne s'oppose a la nuit (2011)

Forrás: könyvtár

Oldalszám: 359

Néma üvöltés

Képzeld el, hogy egy napon arra ébredsz, hogy az emberek keresztülnéznek rajtad, és te nem érted, miért. Hiszen mozogsz, beszélsz, sőt, már ordítasz, mégsem figyel rád senki. Lenézel a karodra, és rádöbbensz, hogy meg sem mozdul. Hegyezed a füled, és rájössz, hogy amit te üvöltésnek hittél, valójában meg sem történt. Be vagy zárva a saját testedbe...

Martin Pistorius 12 éves koráig olyan volt, mint bármelyik másik gyerek. Játszott, barátkozott, levelet írt a Télapónak, bosszantotta a szüleit. 12 évesen azonban egy rejtélyes betegség következtében előbb a hangját, majd a járóképességét is elveszítette, végül pedig éber kómába esett. Szülei nem tudták biztosítani számára a megfelelő ellátást, ezért intézetbe vitték, ahol gyakran látogatták.

Hosszú idő múlva Martin agya visszatért a valósághoz. A csodának azonban nem voltak tanúi, hiszen Martin továbbra sem tudott sem beszélni, sem mozogni. Senki sem tudta, hogy a fiú mindent érzékel, és mindent felfog. Martin megtapasztalta az ápolók kegyetlenségét, rengeteg fájdalmat, és rengeteg olyan dolgot, amit gyereknek nem lenne szabad átélnie.

"Fogalmam sem volt róla, hogy a környezetemben lévők miért néznek át rajtam. Bárhogy igyekeztem szólni, kérni, könyörögni, kiáltani, visítani - mindhiába. Tiszta elmém haszontalan testem fogságába esett. [...] Láthatatlan maradtam hát - láthatatlan szellemfiú..."

Martin tudatának visszatérése után kilenc év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy a kagylóhéj nem üres. Martin gyógymasszőre, Virna vette észre az első jelét annak, hogy Martin értelme visszatért, bár jelezni nem tud. A fiút egy alternatív kommunikációval foglalkozó orvos vizsgálta meg, a vizsgálat pedig egyértelműen igazolta, hogy Martin agya ép, és kommunikációra képes. Innentől kezdve Martin élete rendkívül lassú ütemben, de kezdett megváltozni. Számítógép segítségével sikerült megtanulnia a kommunikációt, és az azóta eltelt évek során munkát kapott, majd a szerelem is rátalált.

A könyv külföldi borítói:

Martin igaz története tele van szomorú, hihetetlen, szívfacsaró jelenetekkel, de mint tudjuk, minden jó, ha a vége jó! Igazi sikertörténet ez, egy rendkívül erős és okos fiatalemberről, aki többet küzdött, mint amennyit egy átlagember el tud képzelni. Sok sikert és boldog életet kívánok Martinnak!

Martin Pistorius olyan volt, mint a többi gyerek. 12 évesen azonban egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében éber kómába esett. Sok-sok év telt el, mire valaki felfigyelt arra, hogy Martin a saját testének fogságába esett, és kinyújtotta a kezét, hogy kiszabadítsa a fiút. Hosszú évek küzdelmébe telt, de Martin ma már dolgozik, és boldog házasságban él.

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Kiadás éve: 2013

Eredeti címe: Ghost Boy (2011)

Forrás: Első Könyvsiker Kölcsönző

Oldalszám: 283

Az üvegpalota

Jeannette Walls:
Az üvegpalota

Ismét egy könyv, ami hónapokig állt a polcomon, mire végre elolvastam. Vonzott a könyv, mások is jó véleménnyel voltak róla, valahogy mégis mindig visszatettem a polcra, akárhányszor levettem. A fülszöveg alapján ugyanis egy olyan kép élt bennem, hogy valami hippi családról lesz szó, akik egy lakókocsival beutazzák Amerikát, miközben az Aquarius-t énekelgetik a Hair-ből (tudom, a film 1979-es, tehát ez már csak ezért is lehetetlen :)). Mondanom sem kell, hogy jócskán tévedésben éltem a könyvvel kapcsolatban...

Jeannette Walls regénye olyan, mintha egy gyerek vallomását olvashatnánk egy gyámügyi anyagból, a szülők ugyanis nagyjából egymillió ponton szegték meg a gyermeknevelés írott és íratlan szabályait. Az igazság az, hogy bár semmi köze egy gyámügyi aktához, ez tényleg egy vallomás: történet egy korántsem átlagos család életéről. Olvasás közben rengetegszer éreztem úgy, hogy Jeannette-nek kissé túl élénk a fantáziája, és abszolút hihetetlen az, amit olvasok. Ilyenkor emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem kitalált történet az, amit olvasok. Igen, Az üvegpalota egy önéletrajzi regény.

Egy gyerek

Torey Hayden:
Egy gyerek

Torey Hayden gyermekpszichológus egy amerikai kisváros általános iskolájának fejlesztő osztályában tanít. Torey osztályát az iskolában "szemétlerakó" névvel illették, ide kerültek ugyanis azok a gyerekek, akik speciális problémáik miatt egyetlen másik osztályba sem kerülhettek be. Torey természetesen nem maradt egyedül a nehéz feladattal, két segítője is akadt: napi egy-két órában egy kétbalkezes gimnazista lány, valamint egy angolul kevéssé beszélő, mexikói bevándorló, aki még sosem dolgozott gyerekekkel. Szedett-vedett csapatánál már csak nyolcfős diákcsoportja volt ziláltabb:

"Hárman közülük egyáltalán nem voltak szobatiszták, két másik alkalmanként becsinált, ketten nem tudtak beszélni, egy nem akart, kettő viszont nem volt hajlandó befogni a száját. És egy nem látott."

Seherezádé lánya

Ayşe:
Seherezádé lánya

Ayşe egy kurd származású, jezid vallású család tagjaként éli napjait. Bár a család nagyjából két évtizede Németországba vándorolt, kultúrájukhoz és szokásaikhoz továbbra is mereven ragaszkodnak. A jezidek rendkívül összetartóak, egymás között házasodnak, legfontosabb számukra a család becsülete, és ezt megvédik, bármi áron...

Ayşét egészen fiatal korában elígérik saját unokatestvéréhez, Hasszánhoz. Ayşe megpróbál alkalmazkodni a körülményekhez, igyekszik beletörődni sorsába, azonban vesztére beleszeret egy német férfiba, és hónapokon át tartó titkos és veszélyes találkozgatások után úgy dönt, megszökik otthonról, hogy Berlintől távol, Münchenben élhessen szerelmével, Oliverrel.

Karácsony jéggel

David Sedaris:
Karácsony jéggel

David Sedaris könyve hat karácsonyi novellát tartalmaz, de nem a klasszikus karácsonyi hangulatot próbálja átadni, hanem hat vicces, groteszk, kifordított történetet kapunk tőle, melyeknek egyetlen közös pontja, hogy karácsonykor játszódnak.

Sedaris sok helyen saját életéből merít, az első történetet például az ihlette, hogy 33 évesen ugyanis hosszú ideig tartó sikertelen munkakeresés után egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkezett a Macy's áruházba krampusznak a Mikulás mellé. Mondanom sem kell, igen abszurd a díszekkel, cukorkákkal, fenyőkkel teli karácsonyi csodaországot egy olyan ember szemszögéből figyelni, aki rémálmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer krampusznak öltözve kell egy pláza kellős közepén parádéznia. Ez a sztori lett a kedvencem a könyvből, szerencsére ez egyben a leghosszabb is.

A másik öt történet számomra inkább meghökkentő volt, mint vicces, de egyszeri olvasást mindenképpen megér a könyv. Nagyjából két óra alatt elolvasható, tökéletes választás egy unalmas téli estére, de előre szólok: ha meghitt karácsonyi hangulatba szeretnénk kerülni, felejtsétek el ezt a könyvet!

Oldalszám: 125

A megsebzett

Sophie Andrews:
A megsebzett

Miután pénteken aláírtam az elbocsátásomról szóló papírokat a munkahelyemen, üveges tekintettel sétálgattam a városban, majd este hazajöttem, úgy döntöttem, olvasni fogok. Valamivel el kellett terelnem a gondolataimat, és erre sem a TV, sem más nem jó... nem sokat gondolkoztam azon, melyik könyvet kezdjem el, levettem a polcomról egyet, és belekezdtem. Azt hiszem, tudat alatt valami olyat kerestem, ami szomorú, amiből kiderül, hogy másnak sokkal-sokkal rosszabb, mint most nekem...

A könyv, amit választottam, még a hangulatomhoz képest is nagyon nehezen emészthető, és iszonyúan borzalmas volt! A könyv Sophie Andrews (álnév) története, akit örökbe fogadtak. Nevelőszülei tízévnyi sikertelen próbálkozás után döntöttek úgy, hogy magukhoz vesznek egy kislányt. Anyjával semleges volt a kapcsolata, apját viszont nagyon szerette. Mindent megadtak neki, soha semmiben sem szenvedett hiányt, mondhatnánk azt is, hogy tökéletes gyerekkora volt.

Egy rossz anya vallomásai

Stephanie Calman:
Egy rossz anya
vallomásai

Stephanie Calman sosem volt anya-típus, 30 éves kora előtt el sem tudta volna képzelni, hogy valaha is gyerekei legyenek. Egy nőgyógyászati látogatás alkalmával kiderül, hogy a gyermekvállalást egészségügyi tényezők is akadályozhatják nála, ami miatt a legtöbb nő mély letargiába esne, Stephanie azonban hálás volt, hogy most már legalább hivatkozni is tud valamire, ha az anyaság kérdéskörével zaklatják.

Ahogy azonban egyre jobban megismerjük a könyv íróját és egyben főszereplőjét, kezd nyilvánvalóvá válni, hogy Stephanie a lelke mélyén nem az anyaságtól, hanem annak velejáró gondjaitól, és főleg attól fél, hogy kudarcot vall.

Mik vagytok ti, Istenek? Orvosi műhibák 2.

Dr. Kende Péter:
Mik vagytok ti, Istenek?
Orvosi műhibák 2.

Kicsit eltűntem. Két könyvet olvastam párhuzamosan, és csak most fejeztem be az egyiket.

Dr. Kende Péter könyvének első részét valamikor 7-8 évvel ezelőtt olvastam, és már akkor is hüledezve olvastam a történeteket. A könyv létező magyar orvosok megtörtént ügyeit dolgozza fel. Olvasás közben sokszor éreztem úgy, hogy hihetetlen az egész, hihetetlen, hogy szótlanul nézik, ahogyan egyes orvosok gyakorlatilag mészárszéket üzemeltetnek, és sokszor éreztem úgy, hogy egyszerűen nem lehet, hogy minden ilyen fekete vagy fehér (illetve ez esetben inkább csak fekete). De ha csak a tizede igaz a leírtaknak, már az is jócskán túlmegy minden ésszerű határon!

3096 nap

Natasche Kampusch:
3096 nap

Szorongással vegyes kíváncsisággal vettem kezembe a kötetet, melyben Natascha Kampusch saját maga számol be fogságban töltött fiatalkoráról. A lányt 1998. március 2-án, alig 10 éves korában rabolta el egy Wolfgang Priklopil nevű férfi, majd nyolc és fél éven át fogva tartotta saját házának pincéjében, egy alig 5 négyzetméteres, dohos, penészes, ablaktalan helyiségben.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, nem tudtam, mit várhatok tőle: egy száraz, tényszerű olvasmányt, vagy esetleg egy érzelmekben tobzódó, csapongó írást? Alighogy olvasni kezdtem, meglepődtem a könyv stílusán: a könyv részletesen dokumentált, mégis olvasmányos, érzelmekkel teli, mégis tárgyilagos. Nemcsak a borzasztó témája, de a beszámoló stílusa miatt is úgy visz előre a könyv, hogy észre sem vesszük, hogy már órák óta olvasunk. Annyi apróságot és olyan gondolatokat, érzéseket tartalmaz, amelyekről el sem tudnánk képzelni, hogy egyáltalán szavakba önthetőek.

Szellemlány

Torey Hayden:
Szellemlány

Jadie, az igaz történeten alapuló könyv főszereplője, egy 8 éves, szelektív néma kislány. Beszélni csak otthon, a családja körében szokott, házon kívül még sohasem szólalt meg, nem nevetett, nem sírt. Összegörnyedt testtartására sincs ésszerű magyarázat, hiszen gerincferdülésnek vagy egyéb fizikai torzulásnak semmi nyoma.

Miután a kisegítő osztály, amelybe Jadie is járt, tanár nélkül marad, Torey Hayden gyermekpszichológus, a szelektív némaság szakértője megpályázza és el is nyeri az állást. Hamarosan eléri, hogy Jadie hajlandó legyen megszólalni, azonban azt, amit hall, azt elhinni, feldolgozni és megoldani is nehéz.

Szép álmokat, Billy!

Daniel Keyes:
Szép álmokat, Billy!

Daniel Keyes-szel nem ez az első találkozásom. Még 8-10 évvel ezelőtt, anyukám hatalmas könyvgyűjteményében vadászva bukkantam rá Az ötödik Sally című könyvre, amit 1-2 nap alatt elolvastam. A történet, amely egy ötszörösen hasadt személyiségű fiatal lányról szól, teljesen magával ragadott. Kicsit később volt szerencsém elolvasni a méltán híres Virágot Algernonnak című regényt is, amely szintén életem legemlékezetesebb olvasmányai közé tartozik.

A Szép álmokat, Billy!-re véletlenül bukkantam a Rukkolán, majd szerencsére alig pár napon belül sikerült megszereznem. A könyv több, mint 500 oldalas, és bár az alapfelállás hasonló, mégis jóval nehezebb olvasmány, mint Az ötödik Sally, talán azért, mert ez a történet egy valódi ember valódi élettörténetét mutatja be.