Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet (Csak lélegezz! #1)

Ajtók. Fémből, fából, műanyagból. Barnák, fehérek, pirosak, zöldek. Védenek a betörőktől és a nem kívánatos vendégektől. És mindent elrejtenek a kíváncsi szemek elől...

Emily, becenevén Emma visszahúzódó, csöndes, de nagyon különleges lány. Kitűnő tanuló, élsportoló, ő az iskolaújság szerkesztője, tehetségére több egyetem is felfigyelt már. Minden szülő ilyen gyereket kívánhatna magának... egyedül nagynénje nem, aki édesapja halála után Emmát befogadta. A lány elképesztő mértékű lelki és fizikai terrornak van kitéve, törött és zúzódott csontjait egyre kevésbé tudja kimagyarázni az iskolában. Ám ő mégis próbálja rejteni az igazságot, hiszen nem akarja, hogy unokatestvéreit, a 4-5 éves Leylát és Jacket elvegyék szüleiktől. Ez az elhatározás segíti abban, hogy bármi is történjék, titkolja és leplezze a bántalmazásokat.

A szörnyűségekről egyedül a legjobb barátnője, Sara tud, akit Emma megesketett, hogy senkinek sem árulhatja el a titkot. Egy szép napon azonban új fiú érkezik az iskolába, és úgy tűnik, Emma nem tud többé a háttérbe húzódni... Evan minden vágya, hogy megszelídítse és meghódítsa a lányt, nem tudván, hogy ezzel mekkora bajba sodorhatja őt. Emma célja mindössze a túlélés, visszaszámolja a napokat az egyetemig. Addig azonban még 673 nap van hátra...

A holnap, az már egy másik nap – egy nappal közelebb leszek hozzá, hogy itt hagyjam ezt az egészet.

Sok szomorú, torokszorító regényt olvastam már, de ez minden korábbit felülmúlt. A bántalmazások részletes leírása annyira érzékletes volt, hogy sokszor úgy éreztem, ha én lennék Emma helyében, nem élném túl. Emma nagyon nehezen fogadja el Evan közeledését, de amint kezd nyitni felé, a romantikus részek üde színfoltot hoznak a regénybe. Emiatt – jó értelemben - rendkívül csapongóvá és feszültséggel telivé válik a történet, hiszen sosem tudhatod, hogy egy Evannel töltött meghitt délutánt milyen szörnyűség követ, amikor Emma hazaér.

Kés élén egyensúlyozó világomban sose volt szintben a mérleg két tányérja. Ha valami jobbra fordult, valaminek okvetlenül el kellett romolnia.

Emma nagynénjét nem értettem meg... tudom, hogy az ilyen tettekhez nem feltétlenül társul bármiféle logikus indíték, ennek ellenére folyton ezt kerestem a történetben, mert nem tudtam elhinni, hogy csak úgy, minden ok nélkül történjenek a bántalmazások... de nem volt indok! Talán értettem volna a feszültséget – de normálisnak akkor sem tartottam volna a bántalmazásokat – ha Emmát minden héten részegen kell valahonnan összeszedni, végigmegy rajta az egész osztály és szégyent hoz a családjára. De Emma igazán kivételes lány, minden körülmények között betartotta a nagynénje sokszor logikátlan játékszabályait, ez mégsem óvta meg őt.

Szeretném hinni, hogy ez egy valóságtól elrugaszkodott regény, egy beteg elme szüleménye, de a lelkem mélyén tudom, hogy a zárt ajtók takarásában sok-sok Emma él a világon. Kívánom nektek, hogy merjetek lépni, vagy ha mégsem, tartsatok ki, éljetek túl mindent, és legyetek boldog, egészséges felnőttek!

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból:

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Reason to Breathe (2011)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 432

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

Jennife E. Smith vitathatatlanul az egyik kedvenc írónőm. Csodásan ír, gyönyörűen fogalmaz, és a legapróbb alapötletekből is szívmelengető, különleges történeteket hoz össze. A könyv kiindulópontja ez alkalommal egy fiatal srác, Graham, aki tévedésből rossz címre küld egy emailt, ami így Ellie-nél landol. Levelezni kezdenek, és ettől kezdve nem telik el úgy nap, hogy ne halljanak egymás felől. Még egymás nevét sem tudják, ugyanis az elején elfelejtették megkérdezni, később pedig már nem akarják, hogy a konkrétumokkal esetleg eltűnjön a varázs.

Az ország két távoli szegletében élnek, de lélekben kezdenek egymásra hangolódni. Graham megtudja, hogy Ellie a csöndes Henley-ben lakik Maine államban, és egy cukrászdában dolgozik, hogy pénzt gyűjtsön egy költészeti kurzusra a Harvardon. Ellie pedig annyit tud Grahamről, hogy a fiú Kaliforniában él és egyetemre jár. Azonban mindketten titkolnak valamit... Ellie és édesanyja nem véletlenül élnek az isten háta mögött, a múltjuk elől bújkálnak, és minden vágyuk, hogy a körülöttük lévő nyugalom meg is maradjon. Graham viszont színész, örökös rivaldafényben él, ráadásul most Henley-be készül új filmje forgatására...

"A boldogság a napkelte a kikötő felett. A fagyi a kánikulában. A hullámok a hangja az utca végéből. Ahogy a kutyám hozzám bújik a kanapén. Esti séták. Remek filmek. Viharok. Egy jó sajtburger. A péntek. A szombat. Még a szerda is. Ha a vízbe dugom a lábujjam. Pizsamanadrág. Strandpapucs. Úszás. Költészet. Ha egy e-mailben nem szerepel egyetlen mosolygós pofi sem."

Számomra a boldogság egy csöndes szombat délután. Egy szép kirándulás. Egy közös ünnep a családommal. Nyáron a napsütésben fürdőzni, télen a meleg szobából nézni a kövér, bundás hópelyheket. Könyvek. Jóéjtpuszi. Virágillat. Mosolygás. Eperturmix. Még több könyv.

Ahogy olvasgattam mások véleményét a könyvről, picit elbizonytalanodtam, mert bár a Vajon létezik szerelem első látásra? az egyik kedvenc könyvem lett, a negatív vélemények után kérdéses volt, hogy az írónő új könyve is eléri-e majd ezt a hatást. Végül mégis megvettem a könyvet, és egyáltalán nem csalódtam! Igaz, hogy hosszabb, és az is igaz, hogy a Magyarországon eddig megjelent három könyve közül a másik kettő jobban sikerült, de nekem ez is nagyon tetszett!

Az ötlet, hogy egyetlen kivétellel a világ összes fiatal lánya Graham Larkinnal szeretne összejönni, és az egyetlen kivétel éppen Ellie, szerintem zseniális volt. Az, hogy Ellie húzódozott és bújkált előle, kicsit furcsa volt, de amint kiderült a családi titok, érthetővé és reálissá vált. Nem volt akkora durranás ez a könyv, mint az előző kettő, de valahogy mégis belopta magát a szívembe és nagyon szerettem olvasni! Azt hiszem, valójában itt nem is a történet volt az, ami elvarázsolt, hanem az írónő stílusa, ami továbbra is utánozhatatlan.

Szeretem az írónőben, hogy mindig narrátorként írja a regényeit, nem pedig valamelyik szereplője szemszögéből. Ezáltal sokkal objektívebbek lehetünk, nem beszélve arról, hogy a szereplők környezetének leírása is jóval részletesebb lehet. Henley kisvárosának leírása például tökéletesre sikerült, láttam magam előtt az óceán partját, az apró boltokat, a csinos főutcát és a város forgatagát. A július 4-i ünnepi sereglet is a szemem előtt volt, Ellie anyukájának kicsi ajándékboltja pedig egy olyan különleges hely, ahová szívesen benéznék.

Ízelítő a könyv külföldi borítóiból:

A könyv alapötlete egyébként kísértetiesen emlékeztet a Gyógyír északi szélre című könyvre, amit korábban olvastam, és szerettem is, de végül időhiányban sosem írtam róla. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy szívből ajánljam a könyvet mindenkinek, mert nagyon jó! :)

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: This is What Happy Looks Like (2013)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 440

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Cecelia Ahernnel hosszú időre visszanyúló, „se veled, se nélküled” kapcsolatot ápolok. A könyvei újra és újra felkeltik a figyelmemet, de még sosem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet.

Az Ahol a szivárvány véget ér új kiadása a legutóbbi könyvtári látogatásom alkalmával került a kezembe, és annyira gyönyörű a borítója, hogy szarka-lelkem nem tudott ellenállni neki. A polcomon aztán hetekig várakozott, egészen addig, amíg pár napja le nem ültem a polc elé, hogy kiválasszam a következő olvasmányomat. Hiába vár rám legalább 40 vásárolt és kölcsönzött könyv olvasatlanul, úgy éreztem, egyikhez sincs kedvem. Néha előfordul az ilyen, erre a megoldásom a „hirtelen halál”, ami ez esetben azt jelenti, hogy egymás után kapkodom le a könyveket a polcról, elolvasom az első oldalt, és amelyik egy röpke oldal alatt képes elvarázsolni, az lesz a következő olvasmányom (a legutóbbi ilyen az Obszidián volt).

Öt könyvbe olvastam bele eredménytelenül, ez volt a hatodik. Mire észbe kaptam, már húsz oldalt olvastam el ott, a polc előtt üldögélve. Azonnal beleszerettem ebbe a könyvbe, és ez az érzés az utolsó oldalig kitartott, úgyhogy jelentem, évekig tartott, de végül átszakadt a gát Cecelia Ahern és köztem! :)

Ennyi bevezető után térjünk rá a történetre is!

"Ha valaki azt mondja, hogy ez egy hosszú történet, akkor az általában azt jelenti, hogy egy rövid, de annál ostobább történetről van szó, amit túlságosan szégyell elmesélni."

Rosie és Alex gyerekkoruk óta barátok. Minden jóban, de leginkább rosszban együtt vannak, szüleik és tanáraik bosszantására. Kapcsolatuk jóval mélyebb és rendíthetetlenebb annál, ami egy átlagos barátságból általában szövődik, így hát nem meglepő, hogy amikor a középiskola utolsó évében Alex családjával Dublinból Bostonba költözik, továbbra is tartja a kapcsolatot Rosie-val. Óriási terveket szőnek, Alex szívsebésznek készül, Rosie pedig Bostonba jelentkezik szállodamenedzser szakra, így tudják, bármilyen fájdalmas is, csak egyetlen évet kell kibírniuk egymás nélkül.

"Az ember futhat, olyan gyorsan és olyan messzire, ahogy csak tud, de az igazság az, hogy bárhová fut, önmaga elől úgysem menekülhet."

A sors persze máshogy alakítja a szálakat, így továbbra is kénytelenek egymástól távol élni. Hamarosan belecsöppennek a felnőtt élet viszontagságaiba; házasság, válás, gyereknevelés, munkavállalás, új szerelem válik központi témájukká. Hosszú évek telnek el úgy, hogy csak neves alkalmakkor találkoznak pár napra, de a kapcsolatuk továbbra is megmarad, bár olykor mintha kezdene meginogni. De vajon képesek lesznek áthidalni a fizikai és érzelmi távolságot, és ismét egymásra találnak?

"Greg folyton azt mondja, hogy szivárványos álmokat kergetek. Lehet, hogy most már abba kéne hagynom."

A könyv műfaját tekintve levélregény. Sok ilyet olvastam már, mert nagyon szeretem ezt a megoldást, és itt a vártnál is többet kaptam. A szokásos levélregény egy kapcsolattartási mód (pl. levél, e-mail), illetve két szereplő köré épül. Ebben a regényben azonban számtalan szereplő és üzenetforma előfordul. A könyv Rosie szemszögéből mutatja az eseményeket, így bárki, akivel ő üzenetet vált, megjelenik a regényben, így például Alexen kívül Rosie legjobb barátnőjének, szüleinek, testvéreinek, tanárainak, főnökeinek, valamint lányának gondolatait is megismerhetjük. Az üzenetek formája pedig nem ismer határokat: a cetlire firkantott iskolai levelektől kezdve képeslapokon, emaileken, postai leveleken át egészen a chatelésig terjed a kínálat, ráadásul alkalomhoz illően időnként születésnapi vagy esküvői meghívók, felvételi értesítők, ellenőrző-beírások is felbukkannak, ezáltal teljes képet kapunk Rosie világáról.

"A gyerek szájfényt ken magára, Alex. Rózsaszín, csillogó-villogó szájfényt. És csillámokat rak a szemére, az arcára, és a hajára; már nem is gyereket, hanem egy diszkógömböt nevelek!"

Számomra hihetetlen élmény volt ez a könyv, drukkoltam a főszereplőknek, hogy találjanak végre egymásra, és minden alkalommal felszisszentem, amikor – lelkileg vagy fizikailag - még távolabb kerültek egymástól. Akartam a nagy egymásra találást, de Cecelia Ahern a végsőkig kínzott azzal, hogy ezt megadja. A könyv számos pontján hittem azt, hogy végre megkapom, amit vártam, aztán egy kegyetlen csavarral mindig elodázta a várva várt happy endet. :)

"Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyű szem elől téveszteni az utat, elveszteni a helyes irányt."

A könyv legszebb külföldi borítói:

Érdekesség: a könyv Love, Rosie (Szeretettel, Rosie) címmel is megjelent

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Where Rainbows End (2004)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 448